Élni kell!

Póda Erzsébet  2022.7.10. 22:03

Beszélgetés a budapesti Brjeska Dórával, aki megküzdött és küzd a rákkal, közben egy pillanatra sem veszítette el az életkedvét.

Brjeska Dóra története, élete példa lehet mindannyiunk számára. Azoknak is, akik betegek, és azoknak is, akik egészségesek. Egy fontos üzenete van: élni kell! Dórával 2015-ben jelent meg egy interjú weboldalunkon (kapcsolódó cikk), akkor Tompa Orsolya kérdezte a történetéről. Végtelen optimizmus, erő és kitartás, mosolygós arc – így láthattuk őt akkor. Egész biztosan nagyon sok embernek, sorstársnak adott erőt és segítséget története. Már akkor is vezetett egy blogot, amin nyomon lehetett követni a történetét.


Mi változott azóta?

Fú – hát elmúltam negyven. Ez fontos változás. Amikor diagnosztizáltak, 32 voltam, szóval ez elég jó. Sokáig sikerült kordában tartani a betegséget, de tavaly volt egy kisebb konfliktus, egy új daganat miatt. Ezt leszámítva nem sok minden változott. Éldegélünk, normálisan, amennyire lehet.

Ma is foglalkozol blogírással (fulesodublog), amelyben nagyon őszinte bejegyzéseket olvashatunk tőled. Ezt miért tartod fontosnak?

A blogot azért kezdtem el írni, mert akkoriban még nem nagyon mertek az emberek beszélni az áttétes mellrákról. Újságíróként nem volt új, hogy leírjam a gondolataimat, úgy voltam vele, ha már amúgyis írok, akkor ez egy tök jó lehetőség, hogy másoknak segítsek. Mindig igyekeztem őszintén írni rosszról is és jóról is, mert ha más ebben a helyzetben tudja, mire számítson, talán könnyebb neki. Most már ritkábban írok, de ha valami fontos téma merül fel, olyasmi történik velem, akkor azt igyekszem leírni a blogba.

Az akkori terveid közül mi vált valóra, milyen új dolgokkal, emberekkel, lehetőségekkel találkoztál? Akkor említettél egy alapítványt , az működik azóta is, ha igen, milyen tevékenységet folytat, milyen sikereket ért el?

Szerintem minden valóra vált. Az alapítványban nagyon sok szuper dolgot csinálunk. Három éve elindítottunk egy nagyszerű programot. Ez egy táplálkozás-terápiás program, ami végigkíséri a betegeket a kezelések alatt. Nagyon sokan nem tudják, hogy a táplálkozás mennyire fontos ennél a betegségnél, ezért is koncentrálunk erre a területre. A kendőkből pedig lett egy saját márkám. Persze csak kicsi márka, de nagyon szeretem. Imádok anyagokat válogatni. Persze elsősorban a minőség számít, de az a sok szín és minta, hogy melyik mihez lehet jó... Mindig elképzelem, melyik tetszene az embereknek, melyiket milyen típusú nő választaná. Igyekszem minél többfélét készíteni, éppen ezért általában egy mintából csak három, maximum négy darab készül. Előfordul, hogy a kórházban meglátok egyet a kendőimből valakin. Az jó érzés, mert azt jelenti, hogy szeretik, és megéri megvarrni.


Akkor is megkérdeztük, milyen tanácsot mondanál a sorstársaidnak, ezt a kérdést most is felteszem.

Azt hiszem csak annyit, hogy éljenek.

A kedvenc mottód megváltozott azóta, vagy maradt a régi, esetleg több mottót is találtál magadnak?

„Aki énekelni akar, mindig talál dalt hozzá.” Ez egy svéd közmondás. Ez most nagyon tetszik, mert tökéletesen passzol a helyzetemre. Nekem fontos, hogy a betegséggel is a lehető legnormálisabban éljek, és ez csak úgy tud működni, hogy alkalmazkodom a helyzethez, a lehetőségekhez. Nem árt kreatívnak lenni azért. Ugye, érted mire gondolok?

Mi az, amit ma esetleg másként látsz, mint az előző interjú készítésekor?

Elolvastam. Semmi.

Te hogy élted meg a bezártság idejét? IEgyedül élsz, vagy családdal?

A párommal élek, de a munka miatt sokat találkozom a tesómmal, és napi szinten együtt dolgozunk anyuval, így a bezártság annyira nem volt gáz, hiszen jártam dolgozni. Ami nekem nehéz volt, az az, hogy korlátoztak. A betegség miatt vannak dolgok, amik már eleve korlátot jelentenek. Ezeket már megszoktam, alkalmazkodtam, tudom kezelni. De az, hogy még a maradék szabadságomat is elvegyék, az borzalmas volt! Persze nyilván nem jött el a világ vége azzal, hogy nem utazhattam el, mondjuk, vagy nem mehettem boltba, de ez azért nagyon nehéz volt. Lehet, hogy sokáig sikerült láthatatlanul tartani a rákot, ám ez bármikor megváltozhat. Azt éreztem, hogy itt vagyok eddig szerencsésen, és elmegy az időm, amiből ki tudja, mennyi van. Szóval, ha most történik valami, akkor az utolsó dolog, amit csináltam, az pont az lesz, hogy a járvány miatt semmit nem csináltam. És tessék! Hát nem a járvány közepén újult ki…? Nagyon bosszantó.


Kik segítettek az elmúlt évek alatt? Meg tudnád fogalmazni, mi az, ami neked a legtöbbet segített? Mi az, ami miatt ilyen pozitív a hozzáállásod?

Anyu és a párom. A legnagyobb segítség, hogy ők is azt akarják, hogy normálisan éljek. Pozitív hozzáállás? Nem tudom, hogy ez az-e. Egyszerűen csak elfogadom, alkalmazkodom, és a lehető legjobbat hozom ki az egészből. Igazából ez a normális nekem.

Vannak nehéz napjaid? Olyankor hogyan sikerül túltenni magad a rossz hangulaton?

Bevallom, ezzel úgy vagyok, hogy úgyis jobb lesz. Nálam a rosszabb napok nem annyira rossz hangulatok, mondjuk, a rák gondolata miatt, hanem a leginkább fizikai dolgok miatt, hogy egyszer csak azt érzem, elfáradtam. Olyankor megengedem magamnak, hogy többször is hangosan elmondjam: elegem van. Ilyen például, amikor az átlagos fájdalom erősebb és gyakoribb, mint szokott, vagy ha egyik gond jön a másik után, ha még több gyógyszer kell, vagy jönnek-mennek a mellékhatások. Ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Apróságnak tűnnek, de az évek alatt fel tud halmozódni annyira, hogy időnként tényleg sok legyen. Azt tudom, hogy biztosan lesz jobb is, csak túl kell lenni rajta. Ilyenkor behuppanok a kanapéra, és bambulok a tévé előtt. Legkésőbb reggel jön egy új nap, ami talán jobb lesz. Vagy azután. Biztos jön valamikor.

Könyveid is megjelentek. Mi ösztönzött rá, hogy kiadd ezeket, hogyan zajlott nálad az írás folyamata?

Csak jött az ötlet, és mindenki azt mondta, rajta! Ha a jön egy ötlet, akkor csak leülök és írok. Sokszor csak szavakat, félmondatokat, hogy ne felejtsem el. Aztán később összeállnak.

Melyek lettek az új terveid, álmaid, céljaid?

Az utóbbi egy év nagyon nehéz volt. Most csak annyit szeretnék, hogy a dolgok menjenek tovább.

Mit tartasz a legfontosabb dolognak az életben?

Most a nyugalmat. Egészen nagy boldogságot tud adni, ha pár napig tényleg semmi nem történik. Persze mindennél fontosabb, hogy olyan emberek vannak mellettem, akik szeretnek és mindenben számíthatok rájuk. De azért érdekes elgondolkodni rajta, milyen apró dolgok tudnak mennyire sokat jelenteni.


Hogyan telik egy napod?

Reggel felkelek, elkészülök, beveszem a gyógyszereimet, aztán leülök és indulás előtt kipihenem, hogy felkeltem. Kora délutánig dolgozom az irodában, ügyeket intézek. Délután kell egy keveset pihennem. Estefelé varrok egy kicsit, cikket írok, ilyesmi. Aztán attól függ, milyen kedvünk van. Filmet nézünk, vagy tévézünk, játszunk.

Miből merítesz erőt?

Igazából nem érzem ezt olyan nagy erőnek. Inkább arról van szó, hogy választani kell. Vagy leszel a lány, aki rákos – vagy a lány, aki újságíró, blogger, van egy márkája, testvér, valaki lánya, valaki szerelme, aki szeret utazni, meg egy csomó mindent szívesen csinál, és mellesleg rákos… Jobb ezt a másodikat választani, mert ez visz előre. Az első nem annyira. Az inkább visszahúz. Tulajdonképpen a választáshoz kell erő. Az első lehetőség az egyszerűbb, a másodikban azért van munka...

Hozzászólások

@

Küldés