Gyerekként minden más


Mészáros Krisztina  2010.3.20. 7:27

Lelkünk legmélyén, mi felnőttek, ugyanazok a szorongó gyerkőcök vagyunk, mint iskolás korunkban.

Sőt, egyre inkább! Én például gyerekként szinte semmitől nem féltem, képviseltem az iskolát a szavalóversenyeken, mertem beszélgetni álmaim pasijával, vagy bementem a közeli városba busszal. Ma már nem lennék ilyen nagyszájú, bátor kiscsaj. Az, amit magamban nagyon szerettem, az évek alatt el is veszítettem. Hova tűnt a bátor énem?

Barátnőm Londonban él, ha találkozni akarunk, néha nekem kell hozzá elrepülnöm. Nem félek a repüléstől, sőt, az első utam alkalmával beleszerettem a felhők közeli látványába. Nem is tartok a barátnőmmel való találkozástól, mert ha száz évig nem látnám, akkor is ugyanott folytatnánk, ahol az utolsó alkalommal befejeztük. London, mint nagyváros sem tart rettegésben, hiszen a forgatag színeit sokáig csodálom. De mégis, szorongató félelem környékez meg, ha arra gondolok, csupán két hetem van a legközelebbi utamig. Magam megyek, most harmadszor indulok a nagyvilágba, de először teljesen egyes-egyedül. Érdekes az is, hogy nem is zavar, hogy magamnak kell megállnom a helyem. Vajon akkor mi a baj? Mitől félek? Talán a bizonytalanság bénít le. Az agyam arra koncentrál, mi rossz történhet, és nem vagyok képes arra gondolni, mi mindennek leszek részese.

Szerencsés vagyok. Van min filóznom. Pánikolnom. Aggódnom. Milyen unalmas is lenne az életem, ha sosem vállalnék kockázatot! Ha a kiskori fotóimat nézem, tudom, valahol épp ilyenkor akar kitörni belőlem a kislány, aki az új, jópofa tanító bácsit megkérte osztálytársnői nevében, hogy az étteremben velük együtt töltse el az ebédet. Aki a legmagasabb fa legmagasabb ágáról csimpaszkodott le. Aki az éppen befagyott patakra rálép, és rögtön elsüllyed.

Ha ő, az a kicsi csintalan lány itt lenne, csodálkozna. Vagy meg sem ismerne. Pedig megmaradtak bennem azok a gondok, amelyek már akkor is nyomták a vállamat. Féltem a kudarctól, és attól az érzéstől, hogy senki sem szeret eléggé. De valahogy mégis, sosem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Hogy csináltam? Nem bírok rájönni. Mert nem könnyű elfogadni épp azt, hogy vannak események, amelyek nem tudunk befolyásolni.

Lehetnék szuperbátor nő, akkor is félnék az autóbalasetektől, a ráktól, a haláltól. De tudnunk kéne, hogy amit irányíthatunk (saját magunkat), attól nem kell félni. Így most ezt tanulom. Hogyan ne féljek a félelmeimtől. Mindenki retteg, csak van, aki kezelni tudja. Ha nem tudjuk, hogyan csináljuk, kérdezzük meg a gyerekeket, mert ők még ismerik az utat. Lehet, hogy hajlandóak nekünk megmutatni. Van, amiben ők jobbak a felnőtteknél.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egy pohár tej

Póda Erzsébet

A gyerekek azon, már-már mítoszba tartozó kategóriájába tartoztam, akik mindig jók voltak.

2010.3.30.  4    2


Nagytestvér, kistestvér

Fodor Tekla

– Megmondom anyunak...! – megszámolni sem tudom, hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a mondatot

2010.3.29.    1


Koszos mancsok, maszatos pofi

Halász Kata

Vajon mi is számít csínytevésnek?

2010.3.23.  1    2


Éjszakai kalandok

Szabó Sylvia

Nem emlékszem pontosan, serdülőkorom melyik évében történt az alábbi esemény.

2010.3.17.    4


Gyermekkorunk

Csepy Enikő

Gyermekkorunk tele van olyan pillanatokkal, melyekre visszagondolva akaratlanul is mosolyra húzódik a szánk.

2010.3.15.    2


Izolacska

Dráfi Emese

Mindig rossz gyerek voltam – azaz, csak eleven, csak túl energikus csak túl csintalan...

2010.3.11.    2

A rovat további cikkei

A protekció átka

Nagy Erika

Abban az időben, amikor három éves voltam, még nem volt egyszerű az óvodában elhelyezni a gyereket.

2010.3.9.