Föld alatti élet


Sábitz Katalin  2008.9.25. 13:27

„Itt van az ősz, itt van újra”, aluljárókba húzódunk nedvesen...

A rövidnadrágos nyarat hirtelen váltotta fel a bőrdzsekis, esernyős évszak. Aki teheti, be is húzódik a maga csigaházába, de legalábbis valami szélvédett helyre. A fővárosi forgatag az utcákról a föld alá bújik el, mert – még ha csupán egyetlen megálló erejéig is –, inkább a metrót választják, mint a sétát. Hogy meglássam: vajon a huzatos aluljárók hirtelen pezsgő élettel teltek-e meg, magam is mélyebbre mentem.

Hömpölyögnek az ember-áramlatok a mozgólépcsőkön le és föl, céltudatosan előre, vagy csak ösztönösen úszva az árral. Kevesen ácsorgunk, furcsa is ez, amolyan kívülálló-érzés. Ugyanakkor az ember így könnyen a szórólapot osztogatók, a kéregetők, útbaigazításra szoruló turisták, vagy az árusok céltáblájává válhat.

Kartondobozokból összetákolt asztalka mellől fáradhatatlanul kiabál egy jól megtermett, színes kendőbe burkolózott hölgy: „Öt csoki egy százas!” Érdekes, az aluljáróban nem emelkednek az árak. Ám az elhaladók többsége immunis korunk eme különös rikkancsára: arcizmuk sem rezzen a szemérmetlenül olcsó ajánlat hallatára. Csak mennek, ki-ki a maga menetiránya szerint, vagy nem is mennek, rohannak inkább. Nem beszélgetnek, nem is szólnak egymáshoz, nem is néznek egymás szemébe. Mintha száz meg száz párhuzamos pályán mozognának, amelyek soha nem találkoznak össze.

Bár vannak, akik keresik a kapcsolatot, például az a jól öltözött fiatalember, aki egy alapítvány javára gyűjt támogatást, vagy a félig borotvált fejű kiskamasz, aki megkérdi, van-e tüzem. Vagy az a kendős, görnyedt hátú, kissé koszos nénike, aki a Jóisten áldását kéri rám, mézes-mázas szavakkal körbeudvarol abban a reményben, hogy minél nagyobbra nyitom a pénztárcámat, s majd, amikor csalódást okozok, százféle szitkot szór utánam. De még mielőtt utolérne az átok, felidézek egy kedvesebb jelenetet is az „alvilágból”.

A metróra váró színes tömegben felfigyeltem egy idős párra: a hölgy az úr nyakkendőjét igazította meg éppen. Elegánsak voltak, s egy derűs házaspár benyomását keltették. Alighanem egy jeles eseményre igyekeztek, talán éppen a gyermekeikhez, unokáikhoz. Milyen szép lehet együtt öregedni meg azzal, akitől ilyen alázatosan fogadja az ember a kiigazítást, illetve azzal, akiben a félrecsúszott nyakkendője a legnagyobb kivetnivaló.

Berobog a szerelvény, és a peronon kicserélődnek az alakok. Nem sokan maradunk: a kék ruhás ellenőrök, a szórólaposok, az árusok, ténfergők, a kéregetők, és a kiterített újságpapíron alvó elhagyottak. És maradnak a csapatba verődő „lázadó ifjak” is, akik cigarettára gyújtanak, és újra meg újra találnak valamit vagy valakit, akin és amin harsányan elnevethetik magukat. A menetelés állandó zaja mellett ők adják az aluljáró legélénkebb hangfoltját, sőt színfoltját is, ha az öltözékükre, vagy pusztán a hajszínükre tekintünk. Különös népség, az már bizonyos. A mai betyárbecsületről alighanem sokat tudnának mesélni, és amint hallom, kalandosabbnál kalandosabb történet is bőven van a tarsolyukban. De amint elnézem, köztük a legidősebbek is gimnazista korúak még. Nem otthon kellene inkább lenniük, és a másnapi tanórára készülniük, vagy a szüleiknek segíteni? Milyen érdekes: aki csak teheti, siet haza a melegbe, kényelembe, ők pedig a nyirkos, szeles, koszos aluljárót választják találkozóhelyül…

A többiek meg csaknem egymás lábát tapossák a mozgólépcső előtt. Ilyenkor, úgy tűnik, mindegy, ki van vasalt öltönyben, ki festékes munkaruhában, ki van kisgyerekkel, ki bottal, ki nehéz csomaggal. A cél ugyanaz csupán: mielőbb feljutni a felszínre, a borongós és szeles, csöpögő őszbe, majd megkeresni a legközelebbi fedett járatot, várótermet, aluljárót, megállót.

Eltekintve a csalódástól, hogy egyetlen „los aluljáros” zenekart sem hallottam, élményekkel és gondolat-kavalkáddal a fejemben indultam el én is a tömeg után fölfelé. Próbáltam ügyesen lavírozni, egyensúlyban tartani a vállamat húzó utazótáskát úgy, hogy ne lökjek meg senkit. Közben észrevettem, milyen sokan lavírozunk így, és eltöprengtem. Vajon tudjuk-e mi, táskákkal és gurulós bőröndökkel száguldozó átutazók, hogy honnan hova tartunk?



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2017.10.8.  2   


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2017.1.6.    2


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2017.1.2.    11


Fényárban úszó vásárok

Nagy Erika

Advent időszakában szeretek vásárba járni, főleg oda, ahol tudom, hogy nem fogok csalódni semmiben.

2016.12.22.    9


Hömpölygő tömeg

Nagy Erika

Több okból kifolyólag is jobb, ha időben beszerezzük a karácsonyi ajándékokat...

2016.12.17.    5


Felhőangyal

Olinka Seregi

Az éjszakát sokféleképpen „átélhetjük”: eltölthetjük a barátainkkal, végigtáncolhatjuk, nézhetjük a tévét, szeretkezhetünk, átaludhatjuk, vagy gondolkodhatunk is.

2016.11.7.    5


Ki szemetelt?

Nagy Erika

Ebben a világban én már semmin sem lepődök meg. Naponta vagyok kénytelen hozzászokni a fura helyzetekhez, sajnos, de így van.

2016.10.14.    2


Határtalan vendégszeretet

Nagy Erika

Egy-egy kirándulás során sok élménnyel gazdagodik az ember, jóval, rosszal, egyaránt.

2016.8.2.    4


Kereslet

Póda Erzsébet

Ott állnak, vagy sétálnak a fővárosból kivezető úton.

2016.7.28.    1