Férfikönnyek

Póda Erzsébet 2011.8.15. 4:41

Ez a nyár elhozta az igazi szerelmet – és ahogy hozta, ugyanúgy el is vitte.

„...Minden olyan gyorsan történt! Megláttam, és azonnal beleszerettem! Vagyis inkább egymásba szerettünk. Pedig én már három éve járok a barátnőmmel, és azt hittem, ez már végleges kapcsolat. Igaz, a szerelem részemről már az első évben elmúlt, viszont továbbra sem szűnt meg a szeretet. Sok mindenben nem értjük meg egymást, de úgy gondoltam, jó ez így.
Ismerjük egymás gondolatait, ízlését, hibáit, meg aztán a családjaink is összejárnak egy ideje.
Többnyire már unatkozunk egymás mellett, de úgy gondoltam, jó ez így.
Néha nagy a késztetés, hogy változtatni kéne, továbblépni már, de úgy gondoltam, jó ez így.

És még sok minden másról is úgy gondoltam, jó ez így.

De mikor Őt megismertem, mást gondoltam, mást éreztem. Tudtam és tudom, hogy számomra ő az igazi, ő az, akire mindig is vágytam! Megértjük egymást minden téren, és még beszélgetnünk sem kell, elég, ha egymás közelében lehetünk. Az érzelmeim iránta...? Még soha ehhez hasonlót nem éreztem: mint a robbanás, amely örökké tart! Mint az áramütés, amely életre kelt! Mint egy álom, amelynek sohasem lesz vége! És azt is tudom, hogy ő is így érez irántam. Őrülten szerelmesek vagyunk egymásba!

De válaszút elég állított. Gyönyörű barna szemével rám nézett, megfogta a kezem, és azt mondta: vagy ő, vagy én – nincs más lehetőség.

Sokat gondolkodtam, napokig tépelődtem és rám egyáltalán nem jellemzően átvirrasztottam az éjszakákat. Aztán a barátnőm elé álltam, és megmondtam neki, hogy vége. Kegyetlenül nehéz volt, de arra álmaimban sem számítottam, mekkora lavinát indítok el ezzel. A barátnőm kiborult – és vele együtt az egész családom is. Mindenki az ő pártjára állt, és szinte testületileg támadtak engem. Teljesen összezavarodtam. Az anyám azt kiabálta, hogy szerinte nem találok jobb feleségnek valót a mostani barátnőmnél, ő már megszokta őt, sőt már az esküvőnket is eltervezte.

Egész július erről szólt: anyám prédikációiról, barátnőm sírásáról, zokogásáról és könyörgéséről. Az anyám a fülemet rágta, a haverok kiröhögtek, az apám hallgatott.

Nem bírtam tovább, nem tudtam, mit tegyek, és azt hiszem, azt sem tudtam, mit teszek. Csak egyet akartam: véget vetni már ennek az állapotnak! Így bocsánatot kértem a barátnőmtől, ő visszafogadott és most újra együtt vagyunk.

Nyugtom van, de nem vagyok nyugodt. Már semmi sem a régi. Együttlétünk minden percében érzem a szemrehányást, a kételkedést, a bizalmatlanságot.

A nap minden percében csak Őrá tudok gondolni!

Sírok, amikor senki se lát. Elképzelem, amint fogom a kezét. Elképzelem, ahogy hosszú haját simítom. Elképzelem, amint a szemébe nézek és megfeledkezem az időről. Elképzelem, amint egymás mellett fekszünk az ágyon, magamba szívom teste illatát, és olyan boldogok vagyunk, mint még soha senki ezen a világon. Elképzelem, hogy révbe érek azzal, akinek a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy test-lelki békére leljek. De csak elképzelni tudom. Elkalandozásaimból a barátnőm hangja hoz vissza a valóságba. Az ő hangja töri össze az elképzelt képeket, tépi szét újra és újra a szerelem láthatatlan fonalát, amely a másik nőhöz köt...

Idén nyáron megtaláltam a szerelmet, és idén nyáron el is veszítettem.

Senki más nem tehet róla csak én.

Mert nem szállok szembe mások akaratával. Mert gyáva vagyok. Mert tapasztalatlan vagyok. Mert a tétlenség posványában fetrengeni számomra is kényelmesebb, mint keményen küzdeni és vállalni a konfliktusokat és a nehézségeket. Elveszítettem ezt a harcot, és vele együtt életem legnagyobb szerelmét is!

Hát milyen férfi vagyok én???”