A röszkei táborban (1)

Wolner Annamária  2015.10.2. 0:17

Munkatársunk Röszkén járt. Még a migránsok támadása előtt. Három napba sűrítve meséli el helyszíni élményeit.

2015. szeptember 10. csütörtök, az első 24 óra

Röszke – a szerb–magyar határ „zöld zónája“. Gyűjtőpont. Rögtönzött menekülttábor. Több ezer ember ideiglenes otthona, pár órára, egy napra, éjszakára ez a mezőnyi terület a semmi közepén, ahol először lépnek be az Európai Unióba. Magyarországról sokuk eddig még hírből sem hallott, most mégis életük egyik fontos állomása: tranzitzóna.

Esős, hűvös kora reggel. Lehetne éppen olyan, mint az összes többi, szeptember elejei nap. Mégis más! Kollégáim még az autóban megkérdezik: Felkészültél? Bólintok, kiszállok és elindulunk a gyűjtőpont felé. Ahogy közeledünk, egyre elkeserítőbb a kép, ami fogad: szemét, kupacba hordva mindenhol, szétdobált hulladék, ruhák, cipők, játékok, ételmaradék. Sár és embertömeg. Nők, gyerekek ülnek a puszta földön, vagy a sátraikban, fázósan magukra húzva a takarót – ha van- esőkabátot, pulóvert. Gyerekek szaladgálnak a sátrak között vagy érdeklődve figyelnek. Eldobott, üres üvegbe botlok. Kiejtem a kezemből a jegyzetfüzetem és a tollam. Előttem egy kisfiú és egy kislány, lehetnek úgy 4-5 évesek. A kislány felveszi a füzetet, miközben felém nyújtja, rám mosolyog. A nevét kérdezem, de nem érti. Az első keksz, amit hoztam, az övé. Elveszi. Az anyjukhoz szaladnak. Az bólintva megköszöni és mondja a kislány nevét: Myra! Ő az első gyerek, akivel megismerkedem. Ez az első napom a röszkei táborban.


Ólomlábakon az idő – a várakozás órái

Százával várakozók körülöttem mindenhol. Hiába járnak a buszok rendszeresen, így is mindig többen, s nem kevesebben tartózkodnak a gyűjtőponton. A kék BKV-s buszok végig a földúton, sorban arra várnak, hogy a migránsokat tovább szállítsák a regisztrációs táborokba. A rendőrök humánusak, segítőkészek, türelmesek, pedig nekik sem könnyű a dolguk. Már a sokadik napjukat töltik Röszkén, váltott szolgálatban. Főleg a gyerekekkel és a nőkkel bánnak előzékenyen. – Lelkileg és pszichikailag is elég megterhelő – mondja az egyik, miközben vízzel teli, műanyag palackot nyújt a mellette álló kislány felé. – Előbb a gyerekek, és a nők! Utoljára a férfiak! – kiált a rendőr, majd int a busznak, hogy beállhat.

Tolmács segítségével segítik fel az első utasokat: – Egy gyerek, egy nő. Két gyerek, három nő. Stop! Milyen állampolgárok? – kérdez a rendőr, a tolmács fordít. – Szírek.-- Mehet! – int a rendőr. Lassan megtelik az első busz. Elindul. Nézek utánuk, majd az órámra: 8:20. Vajon mi lesz velük, merre tovább? Migránsok, akik illegálisan léptek Magyarország területére. A törvények szerint eljárás indul ellenük. Innen az idegenrendészeti ellátóba vagyis regisztrációs táborokba viszik őket tovább. Ujjlenyomatot kell adniuk.
– NO CAMP! NO FINGERPRINT! – kiabálják a férfiak a tömött sorokban...
– Nem akarnak a táborba menni, sem ujjlenyomatot adni. Félnek, hogy akkor itt kell maradniuk, és ők nem akarnak. Csak tovább menni az országon – válaszol a kérdésemre egy arab tolmács, hogy miért skandálják kórusban: NEM KELL TÁBOR, NEM KELL UJJLENYOMAT!


„Jöttünk főzni, hoztunk vizet, gyümölcsöt“

Két fiatal lány gumikesztyűben szedi a földről a szemetet. A MigSzol Szeged civilszervezet önkéntesei. – Ruhát osztunk, vizet, élelmet, és takarítunk. Segítünk, ott, ahol épp szükség van ránk. Holnap nem jövünk, egyetemisták vagyunk, de hétvégén itt leszünk megint. – mondják. Rajtuk kívül itt vannak még a sátraikkal és segítő kezekkel az Ökumenikusok Segélyszervezete, a Katolikus Caritas, a Magyar Vörökereszt, és számos önkéntes a határon túlról is: németek, osztrákok, csehek, szlovákok. – Komáromból vagyok, segíteni jöttem – mondja egy fiú magyarul, aki épp banánt oszt a gyerekeknek, majd szlovákul fordul a társaihoz.
Továbbmenve csehekkel találkozom.
– Brünnből jöttünk tegnap. A barátaimmal összefogtunk, gyűjtést szerveztünk otthon, és jöttünk. – mosolyog Jaromír. Kérdésemre, mit főznek, int a sátor felé, hogy menjek. Hatalmas fazékban lencse. – Két órát tart, míg kész lesz, tíz perc alatt elfogy – mondja, és a sorra mutat a sátor előtt. Idős asszony, botjára támaszkodva üldögél a sátor mellett. Megszólítom, de nem értjük egymást. Egy önkéntes segít. - Afganisztánból jött – mondja. – Mióta van úton? – kérdezem, miközben végigfut rajtam a gondolat, hogyan bírta megtenni ezt a hosszú utat.
– Rég! – mondja a fiúnak mellettem, az fordítja.


Mutatja a lábát: Fáj!

Egy kislány, nem lehet több 4-5 évesnél, ül a megfordított, barna zöldségesládán. Hosszú haja kócos, kezében plüssállat. Szelíd arcáról a lábára esik a tekintetem. Nincs cipője a jobb lábán, meztelen lábfején sebpúder. Kinyújtja, és úgy mutatja, hogy fáj. Közben újra szemerkélni kezd az eső. Dél van. A faluból a harangszó elhallatszik idáig.Többen behúzódnak a sátrakba. Valahonnan gyereksírás hallatszik. A sátraktól visszamegyek a buszra várakozó tömeg felé. A gyerekek anyjuk, apjuk lábába kapaszkodnak, hogy el ne veszítsék egymást. Most rend van, és nyugalom.

A sárban, a szemétkupac között egy baba hever. Khaled, ötéves, és a semmiből kerül elém. A fényképezőgépem érdekli. Meg szeretné nézni, mit fotóztam. Beállítom őt a kamera elé. Megnézi. Nevet, majd elszalad. Pár perc múlva előkerül újra, egy lánnyal. Amani, 8 éves – mondja az apjuk, aki keresi őket, és megtalálja. Afganisztánból jöttek. Több, mint két hete vannak úton. A gyerekek sem óvodába, sem iskolába nem járnak, tudom meg. A kérdésemre, miért, ezt a választ kapom: -- Nincs! Romok, romok! – mutogat hevesen. Bólintok, hogy értem. Miközben nem. Mert nehezen tudom elképzelni, ahogy a két gyereket nézem magam előtt: a kimaradt gyerekéveket, a játékot, az óvodát.
Khaleddel később az orvosi sátornál találkozom újra. A fiú egymagában ült egy széken. Marika, az önkéntes egészségügyi segítő mondja.— Itt van már egy ideje. Nem tudom, kihez tartozik.
A nevén szólítom, hallgat rá. Mutatom a fotóját a gépemben. Egy orvostanhallgató segít nekem. Hol vannak a szüleid, és hol van Amani? – kérdezi. Khaled a másik orvosi sátor felé mutat. Kezem nyújtom, jön velem. Megtaláljuk az anyját. Elesett, beütötte a fejét. Itt látják el. – A lány is csúnyán köhög – mondja a nővér, miközben leülteti Khaledet a nővére, Amani mellé. Csendben figyelik, ahogy az anyjuk fejét bekötözik. A fiatal nő néz rám és megköszöni, hogy megtaláltam a fiát.


Magyarország- Röszke

Röszke, a gyűjtőpont (a semmi közepén kialakult ideiglenes pont), innen szállítják buszokkal az idegenrendészeti ellátóba, regisztrációs táborokba azokat, akik illegálisan léptek Magyarország területére, papírok nélkül.

A rendőrök

„Sziasztok, tartsatok ki!“ Kiáltás a szolgálatukat épp megkezdő kollégáknak, a ki tudja, hányadik óra szolgálat után épp leköszönőktől. Mindegyik arcán jól látható a fáradtság, kimerültség. Mint később megtudom, van, aki már 40 órája (rövidebb pihenőkkel) van talpon. Kávét, vizet a segélyszervezetesektől, ételt a pihenőn, parancsot a feljebbvalójuktól kapnak.
– Egy olyan helyzetben kell helytállnunk, amire igazából nem készültünk fel előre. Nem is lehet. Egyik pillanatról a másikra változhat a helyzet, és akkor az épp fennálló szituáció szerint kell teljesen másképp cselekednünk, mint előtte. Megtörténhet az is, hogy gyors döntést kell hozni – mondja el a szakaszvezető. – A rendőröket úgy válogattuk össze erre az „akcióra“, akiket ismerek, szívesen dolgozom velük, tudom, mit bírnak, és azt, hogy maximálisan megbízhatom bennük. Akiknek elég egyszer elmondani a parancsot, érti és teljesíti. Fáradtak! Van köztük olyan is, aki már négy hete van távol, rövidebb hazalátogatással, a családjától. Mégis bírják, mert bírniuk kell. Határozott fellépéssel, mégis együttérzéssel a családok, a gyerekek iránt. Csak így lehetséges irányítás alatt tartani a jelenlegi helyzetet – mutat körbe a migránsokkal teli sorra.


A sajtó

Újságírók, fotósok, riporterek, hazai és külföldi tévéstábok közvetítőkocsikkal mindenhol. Magyarországon a világ szeme.

A migránsok

Migránsok, bevándorlók, gazdasági és/vagy háborús menekültek. Többféle a megnevezésük. Afganisztán, Pakisztán, Szíria az országok, ahonnan vándorolnak. Illegálisan lépik át a határokat. Az ok, elmondásaik alapján, a háború borzalmai. Biztonságos országot keresnek, egy jobb élet reményében. A nyelvek, amelyen beszélnek: arab, fárszi, pasztu, urdu, francia.

A segítők

A civil szervezetek, önkéntesek: MigSzol Szeged, Magyar Vöröskereszt, Ökumenikusok Segélyszervezete, Katolikus Caritas. Barátok, egyéni segítők, itthonról és külföldről: Németország, Ausztria, Szlovákia, Csehország.


Besötétedik a tábor felett. A buszok folyamatosan szállítják a bevándorlókat. A rendőrök sokadik órát állnak a buszok melletti kordonban, és járnak körbe a terepen, A civilszervezetek sátraiban is folyik a munka. Mindenki teszi a dolgát, erő felett. Megkeresem a kollégáimat, és hazaindulunk. Némán ülünk az autóban, mindenki a saját gondolataiba merülve. Hogyan lehet politikamentesen, objektíven látni és láttani a valóságot, egyik és másik tábor között. A migránskérdés pozitív és negatív oldalát – és valahol középen maradni. Nem könnyű feladat. Kavarognak a gondolataim, és a nap megélt eseményei közéjük vegyülnek. Éjjel egy óra múlt. Az első napom Röszkén.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés