Kamaszriadó

Kovács Márta 2003.11.28. 8:31

A kamaszkor sajátosságairól, nehézségeiről, megfejthetetlen rejtelmeiről tőlem sokkal okosabb emberek is megírták, vagy elmondták véleményüket. Nem is akarok túltenni rajtuk, sem vitatkozni velük. Csak éppen most kezdem átélni, és megpróbálom kezelni (két kamasz gyermekem jóvoltából) ezt a számukra sem könnyű időszakot.

Hogy meddig tart majd, még nem tudom. Lányom tizenegy elmúlt, még csak kiskamasznak számít (mi lesz, ha nagy lesz?), de rendre produkálja a fent említett szakemberek által megjelölt tüneteket. Ha reggel jókedvűen ébred és dalolászva készülődik, akkor biztos lehetek benne, hogy estére az ellenkezőjét várhatom. Ártatlan kérdésemre: mi volt a suliban?, egy kurta „semmi” a válasz. Jó esetben a vacsora felét megeszi, közben nem felejt el a mérlegre állni. A maradékból ítélve, ügyes turkálással, az ételt csak átrendezi a tányéron.
Mintha a segítőkészsége is csökkent volna, múlt hónapban. Átvette tőlem a vasalást, igaz, megtanulta, de hamar meg is unta. Pedig mennyire örültem, hogy nem kell hetente megküzdenem a ruhakupaccal! Ezenkívül egyre gyakrabban csukja magára az ajtót. S ha a barátnői is eljönnek, fontos megbeszélést tartanak a szobájában. Csak a kuncogásukat hallom órákon keresztül. De ő legalább többnyire itthon van.

Nem úgy a nagyfiam, aki pár héten belül tizennégy éves lesz. Most jut eszembe, egyidős a bársonyos forradalommal, talán azért olyan forrongó lelkű. Sehol sem találja a helyét hosszabb ideig. Az ő hangulata aztán igazán percenként változó. Egyszer szolid kis nyuszika, aki még várja a babusgatást (persze csak négyszemközt), máskor meg egy lázadó kamasz, aki mindent kritizál, mindenhez van hozzáfűzni valója. Lehet az jó vagy rossz vélemény, nem sokat teketóriázik -- ami a szívén az a száján. Teljesen mindegy, ki a szem- és fültanúja kitöréseinek. Múlt hónapban még az atlétika érdekelte, most már inkább focizik. Közben belépett egy tánccsoportba is, de majd hokizni is szeretne. Tudom, mindez életkori sajátosság, és elviselem. És azt is nagyon jól tűröm, hogy keveset van itthon, mindig akad valami halaszthatatlan elintézni valója. De amikor megjelenik, azonnal a hűtőszekrénnyel akad fontos dolga, naponta tízszer kirabolja.

Ma már csak a szülők pénztárcájától függ, hogy mennyi zsebpénzt adnak a gyereknek. Ez az egyik legnagyobb dilemmám. Vajon van-e ideális mennyiségű zsebpénz, s ha igen mennyi az? Úgy gondolom, annyit kell nekik adni, hogy figyelemmel tudjuk kísérni, mire költi azt. Megjegyzem, nagyon érzékenyen érinti őket a számonkérés, legyen szó akár zsebpénzről, akár a házon kívül töltött időről.

Mindkét félnek tanulnia kell: a szülőnek a tapintatot, a gyereknek pedig a kötelességtudatot. Összességében véve, mi egész jól haladunk. Igaz, akadnak konfliktusok, de ezek még közelebb hoznak bennünket egymáshoz, és azt hiszem ez nagyon jó.