Talán mindenkivel megesett már, hogy úgy elment valaki mellett, nap mint nap, hogy semmit sem érzett a másik iránt.

Talán néha váltottak egy-egy szót, de ez volt minden. Nem gondolt a másikra, csak mint barátra, munkatársra, osztálytársra.

Aztán egy napon – talán, mint a filmekben – a folyosón rohanva elakad az ember lánya, és szerteszét szóródnak a könyvei, papírjai. Sóhajtva lehajol, szedegeti a szétszóródott lapokat, és akkor valaki mellé hajolva segít. Az ember lánya meglepődve felnéz: a kolléga! Most veszi csak észre barna szemét, kedves arckifejezését, és a baráti gesztust, amivel rakosgatja a szanaszét esett cuccokat. Fordul egyet a világ, és olyan érzés kapja el, amit nem érzett azelőtt még soha. Pláne nem vele kapcsolatban. Zavart mosollyal megköszöni, és úgy dönt, hogy elkönyveli az élményt érzései botlásának. Megvonja a vállát, és fölényesen kineveti magát.

De mikor egyre többet kezd rá gondolni, már egyáltalán nem vicces a dolog. Sőt, úgy tűnik, az érzés túlmegy a barátság, szimpátia határain. A szép, magabiztos nő ilyenkor furcsán kezd viselkedni. Mielőtt belép a munkahelyére, egy kis parfümöt szór magára, hogy úgy illatozzon, mint a frissen vágott virágszál. Plusz egy kis smink, rúzs, frizuraigazitás, és belibeg a helyére. Menet közben, mintha véletlenül esne csak a pillantása a férfi felé, ránevet, és a hajzuhatagát megrázva csábosan köszön: – Helló!

Valljuk be, ezt a mozdulatot (majdnem) minden nő ismeri. Ezt a „véletlenül arra volt dolgom, és köszöntem” mozdulatsort, mely mögött ott áll a valódi szándék: „hátha észrevesz engem…” Csakhogy kétféle nő van, és mindkét típus kétféleképpen alkalmazza.

Az egyik úgy, hogy csábít, felhívja magára a kiszemelt figyelmét. Míg a másik leplezni akar. Mert a férfi biztos tényleg csak köszönt, tényleg csak barátként ajánlotta fel a segítségét. Isten ments, hogy „ő” észrevegyen bármit is! És örül, ha legalább ránézhet és figyelheti, titkon rajonghat érte. Ez a bátortalan nők eszköze. Ugyan mit is akarhat tőlem az a pasi? – gondolják. Pedig bármikor észreveheti őket valaki. Ám inkább gyötrődnek, fognak egy képzeletbeli ládikót, belerakják a szerelmet, hozzácsomagolnak öt tonna követ, és bedobják a képzeletbeli tengerbe. Mondván, ez úgyis reménytelen szerelem…

Addig-addig csinálják ezt, míg beválik. Ha közelében vannak a férfinak, hirtelen dolguk akad. Ha mellettük ül, elfordulnak, azért, hogy ha el is kapja őket az a kényszer, hogy a szerelmük tárgyán pihentessék pillantásukat, a világért se tudjanak arra fordulni! S ez idővel sikerül is! Egy nap azon kapják magukat, hogy ismét szétszóródnak a jegyzeteik, és a kolléga ismét segít. S ahogy rápillantanak, már nem forog a világ… Megkönnyebbülnek…

Pedig lehet, hogy később megbánják...

Vajon miért van ez? Talán, mert félnek a csalódástól, s talán mert az önbizalmuk nagyon kevés. A nők azt hiszik, ha nem soványak, ha nem a legújabb divat szerint öltöznek – magyarul, ha nem úgy néznek ki, mint a kifutók manökenjei, akkor már nem is vonzóak. Sőt, semmi esélyük a szerelemre. Pedig ez nem így van! Minden nő/lány szép, ha figyel magára, ha előnyösen öltözködik, önmagát adja és kiegyensúlyozott. Mert a nő önbizalma, egyénisége lerí róla, és a kisugárzás sokat számit. Durván talán mondhatjuk úgy is, hogy lehetünk akármilyen csúnyák, ha van egyéniségünk és önbizalmunk, akkor felfigyelnek ránk.

A nők többsége komoly, felelősség- és szeretetteljes kapcsolatot szeretne. Tehát olyan férfit kell találniuk, akik szintén komoly, felelősség- és szeretetteljes kapcsolatot szeretnének. Ezek a férfiak is tudják, hogy nem a manökeneké a világ, és más dolgokra fektetik a hangsúlyt: az értéket, a belső szépséget látják meg a nőben, és nem a külső szerint ítélnek. Mondjuk, észreveszik, hogyan mosolyog, mi érdekli, hogyan tud szeretni, törődni a másikkal. Azok a férfiak azonban, akik még korántsem így gondolkodnak, más nőket keresnek. Olyanokat, akik az átlagnál szebbek, akikkel büszkélkedhetnek, szórakozhatnak. Ők megint csak más kategóriába tartoznak. Hozzájuk bizony nem valók önbizalomhiányos nők. Nem lennének boldogok velük.

Mivel a csalódástól mindenki fél, nehéz dolog valakinek bevallani érzéseinket – könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnik az elfojtás. A visszautasítás nagyon megalázó tud lenni, de kínoz a kétely is, hogy vajon nem a nagy szerelmet szalasztottuk el?...

Nők, lányok, tehát fel a fejjel! Mosollyal kell róni az utcákat, természetesen, önmagunkat adva. Akkor biztos, hogy férfiak, fiúk sora fordul majd utánunk. Különben is, ahogy a közmondás is mondja: Minden zsák megtalálja a foltját!

Az esély mindenkinek jár, az esély mindenkinek útjába akad – rajtunk múlik, miként élünk vele. De jó vigyázni, mert a lehetőség nem jön újra vissza mindig – akárhogy is sírunk később utána!