Az Óperenciás-tengeren túl


Sábitz Katalin  2008.2.12. 7:53

Láttam egy mesét valóra válni.

A szereplők nem hercegek és hercegkisasszonyok, gonosz mostohák meg tündér keresztanyuk, de még az aranyhal is hibádzik. Történetem szereplői mai fiatalok, jól ismerem őket. Több év keresés és várakozás, fellángolás és csalódás után találtak egymásra az interneten. A világháló nélkül valószínűleg soha nem ismerhették volna meg egymást, hiszen tengerek és földrészek választották el őket.

Ki ne tapasztalta volna meg – akár rövid időre –, milyen nyomasztó magányosnak lenni? Ki ne tudná, milyen érzés egyedül sétálni a piros szívecskés kirakatok előtt – különösen így, februárban? Kinek nem fájt még az egyedüllét a tavasz közeledtével, amikor hirtelen mindenhonnan szerelmespárok bukkannak elő?

Történetem szereplőit is talán éppen a magány űzte aznap a számítógép elé, és a remény: „Hátha éppen most találkozom Vele…” És tessék! Mintha egymásra vártak volna. A világ két különböző pontján két különböző kultúrából és családi háttérrel érkező fiatal egy időben ugyanarra vágyott. Megértő társra. Látszólag mindenben különböztek, de az álmuk egy volt.

E-mailek jöttek-mentek, a beszélgetések egyre tovább tartottak, a barátság, a vonzalom egyre mélyült. Egyre több közös vonást fedeztek fel, és egyre több megbeszélnivalójuk akadt. Lassan már mindenről megosztották egymással a véleményüket, és alig várták a napi találkozást – a számítógép előtt. Hosszú idő telt el így, amikor a fiú nagy és bátor lépésre szánta el magát. Felkerekedett, és átutazott az Óperenciás-tengeren, hogy végre személyesen is találkozhassanak. Csak rövid ideje volt, de arra éppen elég, hogy mindketten biztosan tudják: ez az a szerelem, amire vártak, és amiért érdemes volt várni. Ekkor már mindketten tudták: nem akarnak egymás nélkül élni tovább.

Viszont a fiúnak vissza kellett mennie. Most már a lányon volt a sor, neki kellett megtennie a következő lépést. És amit ő vállalt, ahhoz megrendíthetetlen szerelem és lelki erő kellett. Amikor ő repült át a másik földrészre, maga mögött hagyta egész addigi életét. Mindent úgy, ahogy volt. És amikor odaért, tudta, hogy valóban megérkezett. Nem telt el egy hét, és megtartották a lakodalmat szűk fél-családi körben.

A romantikus filmek és tündérmesék rendszerint ezzel a jelenettel véget is érnek. Megtörölgetjük a szemünket, kidobjuk az összegyűrt popcornos zacskók, és a moziból kijövet megállapítjuk: „Szép történet volt, kár, hogy ilyen csak a mesékben létezik.”

Ezt a történetet azonban nem Hollywoodban írták. Ez a történet még mindig tart, és őszintén kívánom, hogy tartson még sokáig! A két fiatal mára boldog házaspár és boldog szülő. Az ő életük sem zökkenőmentes, de tudják, mik azok a fontos dolgok, amikbe kapaszkodni lehet a bajban. Ilyen a szerelmük, ami átsegítette őket a több ezer kilométeres távolságon.

Ez az a szerelem, amire két ember nyugodtan építheti rá az életét.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Egymás nélkül

Szabó Kata

Újabb történetek a távkapcsolatról.

2008.2.25.   


Szerelem és távolság

Póda Erzsébet

Vajon miként hat a távolság a szerelemre? Megerősíti, vagy meggyengíti azt?

2008.2.19.  1    3


Zsák a foltját

Nagy Erika

Mikor szerelmesek leszünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy senkire se hallgassunk…,

2008.2.16.   


Lazuló kötelékek

Siposs Ildikó

A szerelem nem ismeri az országhatárokat, nem zavarja a távolság, az idegen kultúra, a más és más szokások.

2008.2.13.   


Próbatétel

Vég Erzsébet

Amikor Írországba készültem, a barátaim sokat ugrattak, hogy majd egy vörös, szeplős gróffal térek haza…

2008.2.10.   


Távkapcsolat

Orbán Viktória

Egy őszinte történet, mely a valóságon alapszik.

2008.2.6.  2   

A rovat további cikkei