Azt mondják a hozzáértő emberek, hogy a gyerekeket leginkább példamutatással lehet nevelni.

Ezzel nagyjából magam is egyetértek. Már csak azért is, mert a kétéves lányom milliméter pontossággal utánozza le minden mozdulatunkat. Az is igaz viszont, hogy világosan tudja, mit szoktunk megengedni és mit nem.

A minap a tízórainál egy érdekes eset történt. Fánkot kaptak, éppen három volt belőle, még nekem is jutott. Én azonban csak ritkán engedhetem meg magamnak, hogy kényelmesen leülve reggelizzek. Ha egyáltalán eszem, akkor kutyafuttában, mosogatás vagy egyéb házimunka közben. Most is ezt próbáltam kivitelezni (közben csodálkozom meg morgolódom, hogy a gyerekeim nem ülnek nyugodtan az asztalnál evés közben…), amikor is Lilla lányom kézzel-lábbal és egy ellentmondást nem tűrő „csüccs!” kifejezéssel adta tudtomra, hogy az asztalnál szoktunk enni. A tekintetéből egyértelmű volt, hogy dühös rám, amiért őt asztalhoz kényszerítem, magam pedig fel s alá rohangálok a konyhában.

Annyira megdöbbentem ettől a magatartástól, hogy ijedtemben szófogadóan leültem. Lilla nyugtázta, hogy most már minden rendben és szépen evett tovább, miután közölte velem, hogy „úúgy!”

Nincs mese, ha erre szeretném nevelni őket, magamnak is asztalhoz kell ülnöm.