Mindkét gyermekünk nagyon bújós, igényli a testi közelséget, a simogatást, a puszikat.

Ha valamelyik elesik, megpuszilgatjuk a fájó térdecskét. Ha éppen fáradt, nyűgös, ölbe vesszük, ringatjuk. Ebben nyilván nincs semmi szokatlan, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt...

Az viszont már nagyon érdekes, tanulságos, sőt megnyugtató számomra, ahogy Lilla lányom kifejezi együttérzését, ha velünk vagy a testvérével történik valami. Nem tudok annyira halkan sziszegni, ha például elvágom az ujjamat, vagy beütöm a könyököm, hogy Lilla oda ne szaladjon, és meg ne puszilja a sajgó sebet. Ilyenkor előtte mindig megkérdezi, hogy: „aúú hol?” Ha valaki nem értené, ez azt jelenti: hol fáj?

Minden alkalommal összecsókolgatom ezért a megindító gesztusért. És minden alkalommal repdes a lelkem, amiért a legmelegszívűbb kislányt kaptuk ajándékba. Remélem, Lilla mindig ilyen figyelmes, együtt érző ember marad!