A gyerekszáj ellen nincs orvosság. Még szerencse. Néha tudnak olyat mondani, amitől le kell, hogy üljünk, különben…

Az eset régen történt: a kislányból azóta anyuka lett. Mégis élesen él bennem a jelenet, melynek szem és fültanúja voltam.
Gyöngyi hatéves lehetett, cserfes, szókimondó – olyan igazi gyermek. Egy nap vendég érkezett az édesapjához. Valahogy nem tudott megbarátkozni az idegennel, sanda pillantásokkal kémlelte. Megjegyzendő, hogy valóban fura szerzet volt: ritka csúnya férfi, cérnavékony hanggal. A kislány váratlanul az édesanyjához fordult, és csak annyit kérdezett: „Anyu, néni ez a bácsi?”
A teremben megfagyott a levegő. Nem tudtuk hogy nevessünk-e, vagy tegyünk úgy, mintha nem hallottunk volna semmit.
Az utóbbit cselekedtük.

* * *

Az unokámat, évekkel ezelőtt, elvittük a gyermeknap alkalmával a győri állatkertbe. Izgatottan kérdezgette, milyen állatok vannak ott.
Soroltam: – Oroszlán, medve, zsiráf, majom…
– Meg patkány is! – folytatta.
Én ellenkeztem, hogy az ugyan nem lesz.
– Miért ? – kérdezte értetlenül.
– Patkány az állatkertben? Az kizárt, nem oda való.
Mikor megérkeztünk, önfeledten csodálta a még sosem látott állatokat. Majd felkiáltott:
– Mama, ott egy patkány!
Meglepődve néztem oda, és láttam, hogy valóban: egy patkányra megszólalásig hasonlító állat néz rám sunyi szemekkel.
Mit lehetett erre mondani? Csak annyit, hogy „Igazad volt kicsim, a mami tévedett!“