Unokaöcsém, Balázs ötéves múlt. Pici kora óta gyűjtöm a mondásait. Még mindig hallok tőle olyan kifejezéseket, amelyeken jókat derülök.

Balázs szívesen játszik a fürdőszobában talált szappanokkal, napozókrémekkel. Kipakolja őket, és árusítani kezdi a portékáját. Legutóbb rámutatott az egyik szappanra: ez való a gyerekeknek. Majd a másikra: ez pedig a legfelnőttebbeknek. Ugyanazon a napon, a lépcsőházban mutatja, hogy mennyit nőtt, most már feléri azon a ponton is a korlátot, ahol korábban még nem. Persze, van még egy szakasz, ahol nem éri el ágaskodás nélkül, de nem keseredik el: ha még felnőttebb leszek, ott is elérem majd, mondja.

Mamája arcán egy kiütés jelent meg. Mami, a nyakadon is van egy, mondja. Mire a mamája: az nem kiütés, az egy anyajegy. Anyapötty, szólalok meg. (Balázs így hívja az anyajegyet.) Mamapötty, vágja rá erre kis unokaöcsém. Akkor a tiéd Balázspötty, mondja neki a mamája mosolyogva. Nem Balázspötty, az enyém anyapötty, jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Balázs. De azt már nem árulja el, hogy szerinte miért csak neki lehet anyapöttye.

És a kedvencem: Együtt nézzük a Frédi-Bénit, a Két kőkorszaki szakit. Amikor az egyik epizódban Frédi izzadva nagyot sóhajt: Most jön ám a feketeleves!, Balázs lelkesen felkiált: Az finom, olyan szokott lenni az oviban! Ám hiába kérdezgettük, nem tudta megmondani, miből is főzik a szakács nénik az oviban azt a fincsi fekete levest...