Az esküvő után úgy tűnt, az élet akkora megpróbáltatást rak Kingáék vállára, mint annak idején a miénkre.

Hurrá, nagyapa leszek!

A lányom gyönyörű menyasszony volt, és ami a legfontosabb, mérhetetlenül boldog. Sírtam örömömben. Nem hittem, hogy lehet az ember boldogabb, mint én akkor.

Teltek múltak a hetek, hónapok s volt egy rövid időszak, amikor azt hittem, a kislányomra az a sors vár, mint a feleségemre, ugyanis nem akart megérkezni a várva várt trónörökös. Majd csoda történt, s azon a napon, amikor közölték velük a legcsodálatosabb hírt, amit hallani lehetett, velük voltam. Percekig fel sem fogtuk a szavak értelmét, majd együtt sírtunk, együtt nevettünk.

Kinga a várandóság hónapjaiban napról-napra szebb lett, kivirult, s egy igazi rózsaszál vált belőle. Szakkönyveket vásárolt, meg kisruhákat, játékokat…

…majd elérkezett 2007. november 20.-a, és kezembe vehettem az első unokámat, a pici Tibikét. Mikor hazajöttek a szuterénban kialakított, két kezem munkáját dicsérő otthonukba, az esti fürdetések jelentették számomra a nap fénypontját. Elfeledtem minden nyavalyát, betegséget, az egyik legjobb, leghatásosabb gyógyszernek a pici bizonyult. A boldogságunk azonban egy idő után aggódásba csapott át. Kinga teje elapadt, és kitört rajta a szülés utáni depresszió. Jól titkolta, ezért nem tudtuk csirájában elfojtani a bajt. A bajt, aminek nem akart vége szakadni.

Nagy divat manapság, hogy a nők orvost választanak maguknak, abban a hitben, hogy egy „saját” orvos csodákra képes. Áltatás ez a javából, s ennek az áltatásnak és naivságnak Kinga is áldozata lett. Naiv volt, mert nem vette észre, hogy az az ember, akire rábízta magát, egy sintér, akit csak a pénz érdekelt. Hogy túl szigorú vagyok? Kétlem. Mert mi mást mondhatnék arra, aki a rákszűrő vizsgálat eredményeit elbagatellizálva semmit nem tett azért, hogy megelőzze a bajt. Két héttel azután, hogy azt mondta, minden a legnagyobb rendben, kislányomat elöntötte a vér. „Á, semmi baj, nem kell megijedni”, mondta nekünk az orvos, „ez a stressztől van, majd rendbe jön”. Már nem hittünk neki. Annyira, hogy tovább léptünk. Megdöbbentünk, minden megdermedt körülöttünk, még a levegő is. Azóta is azt hallom a fülemben, ahogy az orvos kiejti a szavakat a száján: MÉHNYAKRÁK.

Világvége…!

Elhinni, felfogni szinte lehetetlen. Annyira, hogy sokáig abban bíztam, csak egy rossz álom uralkodik felettem, és ha felébredek, megkönnyebbülve sóhajtok egyet. Sajnos ez a nap nem jött el, és nem csak azért, mert nem volt mikor felébredni. Napokig nem tudtam lehunyni a szemem. Elkerült az álom. S be kellett látnom, befészkelte magát kis otthonunkba a kaszás.

De én ezt nem engedem! Eldöntöttem, száműzni kell a sírást, rettegést. Cselekedni kell! A huszonegyedik században nagy az orvostudomány, és az nem lehet, hogy Kingának ne legyenek esélyei! Onkológiára menet egész úton nyugtatgattam, de vajon hitt-e nekem? Célt értek-e szavaim, vagy meg sem hallotta őket? El volt keseredve. Magába roskadva ült, és egy szót sem szólt egész úton. Ki ne lett volna ugyanilyen a helyében? Akkor még bizakodtam…

Sugárkezelés...!!!

Majd döbbent csend. Meg válasz keresése a miértre. A miértre, hogy miért azt az orvost választotta a lányom, hogy miért nem vettük észre, hogy baj van, hatalmas, felfoghatatlan nagy baj…

(Folyatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta: Nagy Erika)