Rengeteget imádkoztunk, s ez az imádság felért egy kétségbeesett sikollyal.

Harcra fel!

Nem ismertük az ellenséget, s ez okot adott a csüggedésre. Kutakodtunk, információkat szereztünk, s még a fűszálba is belekapaszkodtunk. Mindent azonnal akartunk, hiszen tudtuk, az idő ellenünk dolgozik. Ígéret volt, nem is kevés, de azért a kegyetlen valóságot sem titkolták előttünk. Legkegyetlenebb szavakká a lehet, talán, ha, sajnos, mégsem szavak lettek számunkra, meg az az igazságtalanság, hogy a kis Tibike egyre többet volt kénytelen hiányolni az anyukáját. Nem bújhatott hozzá, mint azelőtt, néha napokig nem látta. Érthetetlen lehetett számára az új helyzet, nem értette még a miértet. Ez jó is lehetett arra, hogy nem kellett annyit szenvednie, mint nekünk. Látni azt a pillanatot, mikor Kingának el kellett válnia imádott fiától, aki úgy búcsúzott tőle, hogy számtalan puszit küldött kezecskéjét puszilgatva édesanyjának. A szívnek meg kellett szakadnia. Csak tudnám, miért mérettetett ránk ez a sors.

A nap nem sütött már felettünk, a madarak sem daloltak nekünk. A boldog család megszűnt létezni. SZOMORÚ HÁZ lett az otthonunk, így, csupa nagy betűkkel. Bele lehetett bolondulni, de ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. A kislányomnak szüksége volt ránk. Valahogy úgy alakult, hogy én lettem számára a legbiztosabb pont. Talán annak okán, hogy én voltam az, aki meg tudta nyugtatni. Én lettem a pszichológusa. Mosolyogva bátorítottam, de legbelül zokogva ordítottam. Csak akkor sírtam, ha senki nem volt mellettem. A kiadós sírás után újra éreztem annyi erőt, hogy mellette legyek, és azt lássa rajtam, hogy minden rendben lesz. Pedig még az Istenbe vetett hitem is megrendült…

Ma már tudom, hogy hibát követtem el, amikor nem kérdeztem többet az orvosoktól, akikre a kislányomat bíztam, de úgy gondoltam, hogy nagyszerű szakemberek, s tudják, hogy mi az eljárás ilyen esetben. Azt mondták, nem kell műteni, és én nem kérdeztem a miértre. Azt hittem csak ez az út járható. Tévedtem, ma már tudom…

A család és az orvosok tartották a reményt Kingában, annyira, hogy a betegágyán olyan ötlete támadt, ha felgyógyul, tudván, hogy többé nem lehet gyermeke, örökbe fogadnak egy árvát. Szerető férje, nem ellenkezett, s erőltetett mosollyal az arcán áldását adta az ötletre. Már attól is boldogok voltunk, hogy Kingának tervei voltak a jövőre vonatkozóan. Reménnyel töltött el bennünket.

Az emberiség legnagyobb drámája zajlott a kórház falai között. S ezt a drámát az élet írta. Rólunk, nekünk. S ez a dráma napról-napra elszívta előlünk az erőt, a reményt a hitet. S közben az élet nem állt meg, dolgozni kellett, meg koncentrálni. Nehéz volt, de megtanultuk. Nem adhattuk fel. Ott volt a kis unokánk, akinek szüksége volt ránk. Szegény gyermek! Még jó, hogy nem tudott beszélni, s nem kellett a kérdéseire hazugságot kreálni. A kezelés eleinte jól hatott, annyira, hogy gyakran üldögéltünk a kertben a fák hús árnyat adó koronái alatt. Még nevetni és tervezni is tudtunk. Csoda volt a javából.

Istenem, de nehéz erről írni!

Sajnos a kezelés vége felé, Kinga lába egyre jobban fájni kezdett. Nem tudtuk, hogy ez mitől van, még mindig tele voltunk bizalommal. S ami a legfontosabb, együtt voltunk nagy szeretetben.

Van egy olyan mondás, miszerint a baj nem jár egyedül. A rém másodjára is befurakodott a családunkba. Édesanyámnál hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak, s ami a legrosszabb már a negyedik stádiumban volt. Segíteni nem tudtak rajta, a hálapénzt azonban pofátlanul zsebre vágták. Felvittük a fővárosba, oda, ahol lányomat is kezelték, de sajnos már nem volt mit tenni. Kinga is velünk volt, szegénykém, akkor már nagy nehézséget okozott neki a járás, de biztatta nagyanyját, erőt próbált önteni belé. Édesanyám csak annyit mondott, „én már öreg vagyok, sokat megéltem, te csak magadra gondolj, meg arra, hogy a kisfiadat fel kell nevelni.“

A szívnek meg kell szakadni. Ennyi fájdalmat hogy lehet elviselni?

Ali telt el két hónap, és ott álltunk édesanyám koporsója előtt. Istenem, mi jön még?

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta: Nagy Erika)