Kinga nem szerette a látogatókat, nehezen viselte a szánakozó pillantásokat.

A zarándokhely

Kinga nem szerette a látogatókat, nehezen viselte a szánakozó pillantásokat. Annyira, hogy még a legjobb barátnőjét sem látta szívesen. Nehéz volt megértetni vele, hogy nincs vele semmi baja, csak éppen nem tudja elviselni azt, hogy ilyen állapotban lássák. Női hiúság? Lehet, még ha meglepő is ilyen helyzetben. Vagy nem? Meglepő, ha egy nő szeretne teljes szépségében pompázni, még akkor is, ha a kaszás ott lebeg a feje felett?

A kis Tibike egy idő után nem hallott mást, mint azt, hogy vigyázz, az anyunak az fáj, vagy azt, hogy óvatosan feküdjön mellé, hogy ne okozzon neki fájdalmat, hogy egy idő után egyre gyakrabban mellőzte, ezeket a testhez simulós együttléteket. Szegény Kingámnak ez nagyon fájhatott, látszott rajta, nekem pedig a repedések egyre jobban behálózták a szívemet a nagy fájdalomban.

Közösen imádkozott a család, de sajnos ettől nem szűntek meg Kinga egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalmai. Már csak a csodában bíztunk. De abban nagyon. Találtunk a közeli falu temetőjében egy kegyhelyet, melyet „Mária barlangnak” hívtak. Az lett a zarándokhelyünk, s hittük, hogy a csoda ott lakozik. Mindnyájan elmentünk, szegény Kingám is, és imádkoztunk. Belehaltam, amikor láttam, Kinga mennyire hisz a hely varázsában. S ez már maga felért egy csodával.

A kemoterápiás kezelés nem úgy sikerült, ahogy reméltük. Komoly probléma lépett fel, Kinga veséje nem bírta a megpróbáltatást. Katétert vezettek be a veséjébe, majd az oldalán kivezetve, zacskóval a végén azt a célt szolgálva, hogy a vizelet ott távozzon, megmentve a vesét a teljes leállástól. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen elveszett a bizalmunk a kezelés hatékonyságában és az orvosokban.

Műtétre volt szükség egy másik kórházban, ahol Kinga olyan bánásmódban részesült, hogy amikor a második beavatkozásra kellett mennie, zokogva kért, „apu segíts!” Mit tehettem? Csak annyit, hogy arra kértem, most az egyszer még menjen, azután többé nem engedem. Felelőtlen ígéret volt, mert hittem az orvosokban. Balga lélekkel arra gondoltam, a hálapénz elég ahhoz, hogy csodát tegyenek.

Nem tudtam mit tenni, beszélgetni kezdtem a teremtővel. Azaz nem csak beszélgettem, vitatkoztam is, meg nem értettem, miért fordult el tőlem, tőlünk. Választ nem kaptam. Viszont egy napon kezembe került egy cikk, amely reményt keltett bennünk. A cikk egy táplálék-kiegészítőről szólt , amely már több, mint tíz éve kapható a gyógyszertárakban. Feleségemmel együtt elmentünk egy termékbemutatóra, ahol ennek a csodaszernek a hatékonyságáról folyt előadás.

Istenem, már megint sírok, kérlek, adj erőt a folytatáshoz!

A bemutató új reménnyel kecsegtetett bennünket. S ami a legfontosabb, itt találkoztunk a nagybetűs EMBERREL. Nem csak orvos volt és természetgyógyász, hanem EMBER. Bármikor hívhattuk, ha baj volt, akár éjszaka is. Bejelentkezés nélkül. Kötelesek voltunk zavarni! Nem akkor neheztelt, ha megtettük, hanem akkor, amikor nem. Ez az EMBER, nevezzük Jánosnak, szívébe zárta Kingát. Nem csoda, hiszen mint mondotta: „Ezt a lányt nem lehet nem szeretni.” Közvetlen volt, szinte azonnal tegeződtek, úgy, mint a jó barátok. Ha ez a gyógymód része volt, hatása nem maradt el. Bizalommal csüngött orvosa szavain, újra hitt a sikerben. Pedig amikor meghallotta, hogy már négy helyen van áttét, zokogni kezdett. Ettől fogva közösen vívták a csatát a kaszással. S mikor azt mondta az orvos: „Mitől félsz Kinga, rosszabb nem történhet annál, hogy meghalsz, de azt mi nem engedjük.“ -- igaz, hogy szemében csillogó könnyekkel, de már nevetett az én kislányom. Jó érzés volt, hogy van valaki, aki akar segíteni, hogy nem voltunk egyedül a bajban. Kérte Kingát, ne vállalja a következő kezelést, de Kinga hajthatatlan volt, mondván, még egy utolsót bevállal.

Kinga szedte az időközben beszerzett gyógyszereket, a homeopátiás bogyókkal, kapta a speciális masszázst, szedte a fájdalomcsillapítókat. Túl nagy volt az adag, étvágy pedig egy szál sem. A testi leépülés teljes volt. János azt ígérte, amint elérjük a csontváz szintet, utána a gyógyulás következik. Minő zene volt ez füleinknek! Haragban voltam a Teremtővel, de most szóltam hozzá. Istenem, hát mégis? Add, hogy igaz legyen!

(Folyatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta Nagy Erika)