Rövid időn belül Kinga a teljes leépülés határán volt, így orvosai kénytelenek voltak megengedni a hús és a kávé fogyasztását.

Ha rajtam múlott volna, nem kényszerítem kislányomat arra, hogy mellőzze a húsfogyasztás, de hallgattunk az orvosokra. Jól tettük, vagy nem? Nem tudom, de valakiben bízni kellett, hallgatni rá.

A kis Tibikére a lányom anyósa vigyázott, mivel feleségem dolgozott. Nekem nem volt állásom ezért sajnos nem engedhettük meg azt a luxust, hogy otthon maradjon. Lányom szeretett volna többet együtt lenni kisfiával, ezért úgy döntöttek, elköltöznek Tibor szüleihez. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Tudtuk, hogy jó helyen van, mégis…
Minden napomat a lányommal töltöttem, lestem óhaját, masszíroztam, felügyeltem, hogy beszedje a gyógyszereket, vitaminokat. Fontosnak tartottam, mert gyakran észrevettem, nem hiányzik a pirulákból. Kértem Tibort, legyen határozott, nehogy ártsunk Kingának. A remény így is egyre zsugorodott, a félelem pedig növekedett. Növekedett, mert láttuk, éreztük, kislányom kezdi feladni a harcot. Főleg akkor, amikor másodszor is eldugult a katéter. Kinga szeme rémületet sugárzott felém, s kért, könyörgött, csak oda ne, bárhová, bármikor, csak most ne, oda ne!

Még egy megszakadt szív is tud tovább hasadni!

Nem tehettünk mást, menni kellett, s egész úton győzködtem és biztattam, „ne félj, veled leszek, nem engedem, hogy bántsanak.”

Most minden úgy alakult, ahogy kellett. A katétert injekciós tűvel átnyomatták, pillanatok műve volt az egész. Csak azt nem értették, miért kellett ehhez a művelethez Pozsonyig utazni? Mi sem. Szerencsénk volt, mert olyan orvosra akadtunk, amilyenből több kellene. Türelmesen elmagyarázta, ha hasonló eset fordul elő, mi a teendő. Megnyugodva mentünk haza.

Kingának szemmel láthatóan jót tett, hogy együtt lehetett kisfiával. Béke ült arcára, a szeme is ragyogott a boldogságtól. Sajnos ritkák voltak ezek a pillanatok.

A János által előírt kezelést másodjára is elkezdtük. Ha harc, hát legyen harc! Nem adtuk könnyen magunkat. Sajnos a sors ismét közbeszólt. Eltemettük a sógoromat, akit legyőzött a gyilkos kór. A kaszás jól dolgozott, annyira, hogy megedződtem, már nem féltem tőle, hanem egyenesen gyűlöltem. Főleg azért, mert ezek a halálesetek nem segítették Kingát abban, hogy küzdjön…

…annyira, hogy egy nap üzenet jött, Kinga nagyon rosszul van, félrebeszél. Azonnal autóba ültünk és rohantunk, ahogy csak tudtunk. Azt, hogy miként sikerült baleset nélkül odaérnünk, ma sem tudom. Az őrangyalom velünk volt, tudta, Kinga nem tudná elviselni, ha valami történne velünk. Kislányom csak ült az ágyon, levegő után kapkodva, senkit nem ismert fel, még a kisfiát sem. Összefüggéstelenül beszélt, látszott nincs magánál. Kétségbeesetten hívtam Jánost, aki először nagyon megijesztett, majd arra kért, hívjam az ügyeletet. Jött is az orvos, na de vele aztán jól jártunk! Azt sem tudta, mit kell tenni ilyen esetben. Csak állt tanácstalanul, végül arra a döntésre jutott, irány a kórház. Kingát azonnal infúzióra kötötték. Reggelre csoda történt, mert bár nem emlékezett a történtekre, nem kért fájdalomcsillapítót. A remény pislákolni kezdett. János szerint még egy-két hét kell ahhoz, hogy sínen legyünk, és újra tervezhessünk.

Egy napon, miután Kinga megfürdött, rám nézett, és annyit mondott> „apu, hosszú idő után most először érzem azt, hogy élek.” Abban a pillanatban mindnyájan sírva fakadtunk, s hittük, hogy ez a gyógyulás kezdete…

Másnap elöntötte a vér.

(Folytatjuk)

(A szerző naplóját átdolgozta Nagy Erika )