Egyénre szabott nevelés

Jády Mónika  2011.1.11. 7:09

A gyerekek már egészen kicsi koruktól kezdve egyéniségek.

Mindegyikük más temperamentumú, másképp viselkedik, még ha ugyanabban a családba is születtek.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy első gyermekénél anyósáék kijelentették, milyen furcsa ez a gyerek, csak ül egy helyben (természetében az anyjára hasonlított). A másodiknál viszont az ő szülei csodálkoztak: az ő gyerekeik nem voltak ilyen örökmozgók.

Már kicsi korban megmutatkozik, hogy a gyermek extrovertált vagy introvertált lesz-e, hogy idegesebb vagy nyugodtabb természetű, rendszerető vagy kaotikus, kalandokat kereső vagy nem annyira kísérletező kedvű, önfeláldozó vagy nem az. Az egyiknek nem okoz gondot az ismeretlen gyerekek, felnőttek társasága, a másik visszahúzódó, és idegen környezetben kell neki egy kis idő, amíg ellazul, barátokat talál. Az egyiket hamarabb ki lehet hozni a sodrából, és impulzívan reagál, a másik még stresszhelyzetben is nyugodt tud maradni. Az egyik örömmel rakja sorba az építőkockáit, és fontosnak tartja, hogy a plüssállatkák mindig ugyanazon a helyen legyenek – a másik viszont nem törődik ilyesmikkel. Az egyik kíváncsian indul felfedező útra, a másikat viszont nem könnyű fellelkesíteni, hogy kipróbáljon valami újat. Az egyik segítőkész és együttérző, a másik csak a saját szükségleteit tartja szem előtt, másokéi hidegen hagyják. Azt viszont tudni kell, hogy az önzés az első években teljesen normális. Csupán később mutatkozik meg, hogy a gyerek önzetlen vagy önző lesz-e.

A szakemberek azt mondják, hogy a gyermekek genetikailag meghatározott alaptulajdonságokkal jönnek a világra. Hogy mennyire lesznek uralkodóak ezek a tulajdonságok, az több tényezőtől függ: a gyermek környezetétől, az őt körülvevő személyektől, az évek során szerzett tapasztalatoktól, valamint meghatározó találkozásoktól (tehát néha véletlenektől is).

Bár sokat tesz a nevelés, az mégsem lehetséges, hogy a szülők gyermeküket kedvük szerint formálják. Minden gyermeket másképp kell nevelni, figyelembe véve az ő adottságait, alaptermészetét. (Ezért nem lehet a testvéreket sem teljesen egyformán nevelni.) Egy alaptermészetéből adódóan visszahúzódó gyermek valószínűleg mindig kicsit bátortalanabb lesz, mint egy extrovertált alaptermészetű. Viszont ha a másokkal való kapcsolat során sok pozitív tapasztalatot gyűjt, megtanulja elfogadni a félénkségét, és kezelni tudja a szorongást okozó helyzeteket. Ideális esetben később relatív lazán tud majd ismerkedni, sőt akár nagyobb publikum előtt is tud majd beszélni. Ha az akaratos alaptermészetű gyerek jó példát lát, fokozatosan megtanulja, hogy néha mások érdekeit is illik szem előtt tartani. Egy ideges kisgyereknek pedig azt kellene látnia a szüleitől, hogy nem kell mindig mindent olyan komolyan venni, hogy ne váljon neurotikussá.

A jó tulajdonságokat, szerencsés adottságokat erősíteni kell, a kevésbé szerencséseket pedig meg kell próbálnunk pozitívummá változtatni – a gyermeknek ne legyen az az érzése, hogy elégedetlenek vagyunk vele, és nem fogadjuk el őt. Ne hasonlítgassuk az egyik gyereket a másikhoz. Lehet, hogy a szomszéd gyereke sokkal jobban viselkedik, mint a miénk -- de nekünk a magunkét kell néznünk, az ő jó tulajdonságait. Lehet, hogy ő nem olyan megfontolt, de életrevalóbb. Azt is el kell fogadni, ha gyermekünk természete sokban különbözik a miénktől. Vegyük ezt pozitív dolognak, fontos impulzusnak a család számára.

Végül pár tanács különféle típusú gyerekek „kezeléséhez":

A felfedező: gyorsan és bátran, sőt vakmerően ki akar próbálni minden újat. Számára nincs túl magas fal, túl mély pocsolya. A szakember azt tanácsolja, hogy biztos környezetet teremtsünk: a lakásban lehetőleg ne legyen semmi, ami komoly veszélyt jelenthet a nagy felfedezések során. Másrészt az is fontos, hogy a szülő hagyja megtapasztalni a gyermeknek az ok-okozati összefüggéseket. Egy kis púp nagyobb visszatartó erő a következő próbálkozásoktól, mint a szülők figyelmeztetése: Vigyázz, beütheted a fejed!

A félénk: szinte pánikba esik, ha idegenek szólítják meg, és még a nagyszülőknél is kell számára egy kis idő, míg feloldódik. Nagyon fontos, hogy ne gyakoroljunk rá nyomást. Ne nyaggassuk, ha nem akar rögtön köszönni, hogy: „Na, mondd már, hogy szia!" Maradjunk lazák és nyugodtak. Segíthet, ha a szülő jó példával jár elöl, nyitott másokkal szemben, mesél magáról, és a gyereket hagyja, hogy magától részt vegyen a társalgásban.

A jókedélyű: szinte mindig jó kedve van, könnyű vele bánni és azt az érzést adja a szülőknek, hogy mindent helyesen tesznek. Azt hinnénk, egy ilyen gyereknél nem kell odafigyelni semmire. De igen! A szülőknek nem szabad mindig csak ezt az oldalát várniuk gyermeküktől. Az ilyen apróságnak is szabad néha szomorúnak, nyűgösnek vagy dacosnak lennie. És ilyenkor azt kell éreznie, hogy ugyanúgy szeretjük, mint amikor mosolygós.

Az érzékeny: erősen reagál az ingerekre, könnyen nyűgössé válik és nehéz őt megnyugtatni. Jobban igényli a biztonságérzetet, mint más gyerekek. Ezt rendszeres, hasonló ritmusú napi programmal, kis rituálékkal és visszahúzódási lehetőséggel adhatják meg számára a szülők. Aki jól megfigyeli kis mimózáját, rövid idő múlva rájön, éppen mikor mire van szüksége.

Írásunk a Baby magazin cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés