Sokféle titkot rejt. Akár egy idős hölgy, aki régimódi kalapja és földig érő posztókabátja alatt hordja a történeteit.

Tovatűnt hajnalokat, merengő naplementéket, a véres-zivataros idők után a kék eget újra, és a szivárványt. Születéseket, halálokat, szerelmeket, éppúgy, mint a percek, órák, évek lassú mozzanatait. Mindazt, ami benne, s vele megtörtént. Egy egész életnyi regényt. Egy idős hölgy, aki óvatosan bár, de még járja a macskaköves utcákat vasárnaponként. Néha-néha megáll, egy századfordulós, ódon ház mellet, s falnak támasztja hátát. A késő őszi napba néz, s eszébe jut minden. Látja a parkban ücsörgőket, még mélázik kicsit a múlton, majd tovább indul.

Prága éppen olyan, mint egy idős hölgy: ódon, patinás, finoman cizellált, rapszodikusan hullámzó. Hol meg mélázóan hömpölygő, s akiben mégis ott rejtőzik a hajdan volt fiatal nő, aki csupa kedély, csupa báj, izgalom és szenvedély finom és arányos ötvözete.

Prága, első pillantásra egy bájos kisváros, ahol nincs túlságos zaj, élénkség, tumultus, hajsza. Kanyargós kis utcáin komótosan-ráérősen ballag a piros villamos, előbb-utóbb kitalálva onnan, hogy aztán valamelyik téren megálljon, majd innen is tovább döccenjen. A téren lágy muzsika szól, mert ahogy minden városhoz, úgy Prágához is hozzátartozik az utcazenész. Galambok esznek tenyérből, majd váratlanul megszólal valahol a harang: egy a száz toronybéli közül.

Prága maga a történelem, művészet, irodalom, zene. A vén falakra hibátlanul vésett krónika. A gótika visszafogottsága, és a barokk túldíszítettségének finom összemosódása. A templomok hűvösében az áhítatos csönd, és a halk ima után a köszönöm. Az újban a régi, és fordítva. Az Óváros tér középkori hangulata. Mintha megállt volna az idő, vagy a Tyn-i templom tornyán az óra mutatója. A falak egy teret zárnak közre, ahol a díszletek 13. századiak, és még mindig tart a kézműves vásár. Hanus mester szelleme lebeg felettünk, és „vak szemével követi” minden mozdulatunkat, miközben vigyázza az óráját, vajon minden kerek hatvanadik percben megjelennek-e a bábok rendesen.

Bohémia – és mégsincs semmi köze a Puccini-operához, mert a kedves, és finom lelkületű csehek nem jellemezhetőek bohémnek, bár igazán jókedvűek. Főleg esténként, amikor kinyitják kapuikat az igazi füstös kocsmák. Szeretni, sőt imádni lehet a kupázó fiatalokat és idősebbeket egyaránt, mert Prágában kultúrája van a kocsmázásnak, és sajátos, egyedi hangulata. Kezdve a hosszú, fából készült asztaloknak, melyek lapjain a nehéz, korsó sörök nagyot koppannak minden koccintás után: Na zdraví!

U tří růží, U kocoura, U fleku, és még sorolhatnám... Ahová „bandázni” járnak el a fiatalok, a kissé becsípett művészek, hosszú lódenkabátban, nyakukban félrekötött hosszú sál. Annyi mindent elmondanak magukról, és mégsem mindent. Mindig marad valami kis titok. A következő sörmámoros estére. Hisz annyi minden húzódik még a levegőben: az alkonyi fény festette terek felett a karcsúan, kecsesen az ég felé nyújtózó tornyok, az újabb sarki kocsma ablakán kiszűrődő harmonikás-hegedűs muzsikaszó, és ócska kis kuplé valamelyik dalolászó szájából, mégsem tűnik hamisnak. Vagy csak a hangulat teszi? Az ódon utcácskák háztetőiről ijesztően hangzik az ócska szélkakas nyikorgása, és a régi céhtábláé a bolt fölött. Talán még Hrabal bolyongó hőseivel is találkozhatunk, ahogy végigballagnak a félhomályos botívek és árkádok alatt, múltidéző, hosszú köpenyükben. Švejkkel, a derék katonával a következő vendéglőben, a Kalichban beszéltünk meg randevút – „a háború után, este hat órakor”.

Prága! Maga a rajzolt metszet, a festett képeslap, a kőbe zárt történelem. Az idős hölgy, és a fiatal nő finom bája és izgalmas remegése. A múlt és a jelen kettős fénytörésében a MA!

Ő Prága, a szerelem!

Link: http://www.pragakincsei.eoldal.hu/