Mosolyogva vállalom: hazudtam

Palkó Emese 2014.6.27. 4:10

Sokszor hallom sok helyről, hogy sokan hazudnak, sokat és sokszor.

Nos, ez egy viszonylag kínos téma, hiszen azt vallom, hogy olyan ember nem létezik, aki SOHA életében nem hazudott még senkinek. Aki ezt állítja, biztosan hazudik, és ennél a pontnál el is érkeztünk egy abszolút ellentmondásba. Hazudni arról. hogy nem hazudunk, hazugság.

Az életemet próbálom tisztességesen és őszintén élni, de nem állítottam, hogy soha nem hazudok. Sőt. Legutóbb a múlt héten volt szerencsém belekeverni magamat egy füllentésfolyamba. Azt sem tagadom, hogy előre megfontolt szándékkal tettem. Több napon keresztül. Többször. Gonoszul. Mégis felmentettem magamat a bűntudat alól, mert vannak olyan helyzetek, amiket az ember lánya nem tud máshogyan megoldani.

Történt ez abból a banális ügyből kifolyólag, hogy édesapám kereken a hatvanadik születésnapját ünnepelte a múlt héten, amit szerettem volna valamilyen bensőséges módon megünnepelni. A kacifántos kalamajka akkor kezdődött, amikor ráeszméltem arra, hogy a kis családunk nem is olyan könnyű eset. Nálunk soha nem megy semmi egyszerűen, flottul. Mindig minden keresztbe-kasul van szervezve, aminek a vége sértődés, és meghiúsult programok sorozata. Idén ezt szerettem volna elkerülni. Először a család történetében.
Édesapa nem szereti a meglepetéseket, ami viszonylag rossz pont, amikor meglepetés ebédnek induló vacsorát szervez az ember. De nem adtam fel! Kiválasztottam a lakáshoz legközelebb eső kis vendéglőt (hogy véletlenül se legyen probléma abból, hogy koccintunk egy-két pohárral, de az autó miatt nem lehet, mert vezetnie kell. Itt csak halkan megjegyzem, ha a városban foglalok asztalt, ahová kocsival kellett volna menni, el sem indulunk.), és asztalt foglaltam szombatra, fél háromra.

Ez volt az a próbálkozás, ami elsőre, és mint később kiderült második próbálkozásra sem sikerült, és nem azért mert félretárcsáztam.

Szombat reggel ugyanis édesapám dolgozott, és ilyen esetekben rendszerint besegítek neki. Azt hittem végzünk délre vagy egyre. De nem! Na, akkor vallottam be, hogy fél háromra ebédelni megyünk. Mivel nem nagyon szokott a kis család kimozdulni otthonról, ez a hír kisebb sokként érte az apukámat, amely később heves tiltakozásba csapott át. Szinte követelte, hogy mondjam le, mire mondtam, hogy nem lehet. (És persze ez is hazugság volt.) Így titokban lemondtam a foglalást, lévén nem láttuk a nap végét, majd kértem egy diszkrét információt arról, beeshetünk-e később. Foglalás nélkül délután tele van a vendéglő, de ha pár órával előbb odatelefonálok (megint), akkor talán lesz hely. (Így újabb hazugságba kevertem magam, mert apukámnak azt mondtam, öt órára tetettem a foglalást.) Nem mondtam meg, hogy lemondtam az asztalt. Nos, szó mi szó, ötkor végeztünk.

Akkor telefonáltam, aznap utoljára, a vendéglőbe; fél hétre foglaltam asztalt. Egész nap azt hallgattam, hogy nagyon nem kéne elmenni, fölösleges, nincs kedvem. Azért csak erősködtem. Nem mondom, hogy időben odaértünk, mert akkor megint hazudnék. Késtünk majdnem fél órát. De az asztalunkat még fenntartották a számunkra (bár nem mosolyogtak, amikor beestünk). Így történt, hogy összevissza hazudoztam az édesapámnak, hogy sikerüljön egy szép és emlékezetes születésnapot szervezni számára.

És hogy miért vállalom a hazugságaimat mosolyogva? Azért, mert tudtam, hogy valójában nagyon fog örülni neki, ha már ott vagyunk, és azt is tudtam, hogy végre vacsorázunk egy jót (ebéd helyett). Szerencsére igazam lett, tökéletes születésnapot ünnepeltünk. Én pedig így lettem apukám hazudós lánya.