Nem jó egyedül

Horváth Eszter  2014.8.11. 2:01

Az élet egyik legnagyobb értéke a barátság. Szent és sérthetetlen és örökre szól. (Olvasónk írása a felhívásunkra érkezett.)

Nemrég elhatároztam, hogy új életet kezdek, új környezetben, új munkahelyen, és új barátságokat építek. A legnagyobb örömmel vetettem bele magam az új munkámba, és örültem minden új embernek, aki szembe jött velem.

Külföldön dolgozom, egy staffhouse-ban élek, amely kétszintes és 14 lakója van. Fiatalon, tele energiával, boldogan jöttem ide, azt hittem könnyen barátra találok és bizakodva reméltem, hogy a jót keresik majd bennem. Azonban pont az ellenkezője történt. Bármit tettem, ha sportolni, futni voltam, ha dolgoztam, mindig csak a rosszat találták meg bennem. Nem vették észre, mennyire küzdök azért, hogy szóljanak hozzám egy kedves szót, vagy, hogy szeressenek. Alig vártam, hogy elmondjam másoknak az élményeimet, hiszen én éppen új környezetbe csöppentem, és rengeteg új inger ért, azonban senkivel sem tudtam megosztani igazán a tapasztalataimat. Ez nagyon elszomorított, és magamban kerestem a hibát: vajon miért nem sikerül barátra lelnem? Hónapokig tartott ez a vívódás, folyton próbáltam rájönni, hogy mi a baja itt az embereknek. Mindig is tudtam, hogy időbe telik, mire megismerik egymást, de ha még kísérletet sem tesznek erre...? Ha nem boldogok, mikor mosolyogni látnak, ha nem oszthatok meg egy vicces sztorit, vagy a munkával kapcsolatos új élményeket, mégis minek vívódtam és vívódom tulajdonképpen még a mai napig is? Azért mert egy embernek nem jó egyedül. Jó, ha vannak mellette, ha egymás tapasztalatait meghallgatják és eszmét cserélnek. Elkezdenek bízni egymásban, majd pedig szeretni egymást, és a végén barátságot kialakítani. Egy szép folyamat. Mert akiben bízom, azt szeretem is. Akit pedig szeretek, őszinte vagyok vele.


Engem egy kolléganőm azért nem próbált meg megismerni, mert féltékeny volt rám a volt barátja miatt, aki szintén a kollégám. Csak később tudtam meg, hogy ők együtt is jártak. A munkahelyemen egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy valakivel is párkapcsolatot alakítsak ki. Lehet, ez régimódi, de nekem nem ez az elsődleges szempont. Arról nem is beszélve, hogy számomra többet ér egy életre szóló barátság, mint egy párhónapos románc. Próbáltam megismerni a kolléganőmet, minduntalan kedves voltam vele, és mosolyogtam, tűrtem, de aztán teljesen kiborultam. Nem értettem, mi baja van velem? Miért ilyen flegma, miért ilyen gonosz, miért beszél ki a hátam mögött gonoszul, miért nem tud normális ember módjára viselkedni? Miért nem próbál megismerni?

Amikor tudatosult bennem, hogy féltékeny és irigy is rám, az járt a fejemben, hogy lehet valaki ennyire önző? Hogy gondolhat kizárólag magára? Miért nem próbálja magát túltenni a saját kicsinyes, buta elképzelésein? Hiszen egy dolog, hogy mit gondol rólam, a másik dolog, hogy nem is ismer. Miért nem próbál inkább megismerni? Egy ember sem tökéletes. Mindenkinek vannak hibái. Nem értem, miként képes arra valaki, hogy mindig csak a rosszat keresse a másik emberben?

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért okoz nekem bánatot és szenvedést, amikor békében, szeretetben és barátságban is tudnánk egymás mellett élni?

Azt vallom, hogy mindenkivel normálisan kell viselkedni. Szépen beszélni, mert emberekből áll a világ, akiknek szívük, lelkük van, és emlékeik. Mert miből áll az élet? Büszkeségből, amit magunk iránt érzünk? Vagy emberi kapcsolatokból?

Az élet egyik legnagyobb értéke a barátság. Szent és sérthetetlen és örökre szól. Én így gondolom. Nekem nincsenek hamis barátaim, vagy hobbibarátaim – nekem barátaim vannak. Igazak. Néhány van csupán, de mindig beszélhetek velük, akármiről. Az élet ritkán ajándékoz meg bennünket igaz barátokkal. Meg kell őket becsülni, szeretni és ápolni velük a kapcsolatot.

Hozzászólások

@

Küldés