Felszított érzelmek

Póda Erzsébet 2007.10.20. 12:36

A tiltás nem megoldás – már a Paradicsomban sem működött.

Az abortuszvita időről-időre újra meg újra fellángol. Nem csoda, hiszen megoldhatatlan probléma. Pedig világos: a döntés alapvetően az érintett nőre tartozik. Ezt a jogot nem veheti el tőle senki, hiszen az a nő, aki nem akarja világra hozni magzatát, tesz is arról, hogy ne hozza világra. Ha tiltja a törvény, ha nem. Így van ez időtlen idők óta, és így lesz ezután is.

Csak a nő képes átélni azt az állapotot, hogy élet fejlődik a testében. És ha a gyermeket valamilyen okból kifolyólag nem kívánja – például nem tudná szeretni, mert olyan embertől terhes, akit gyűlöl, vagy keservesen küszködik a gyerekneveléssel, esetleg egyáltalán nem vágyik (soha nem is vágyott) gyerekre –, sokkal jobb, ha a két rossz döntés közül a kevésbé rosszat választja. Igaz, a gyermeket örökbe is lehet adni. Manapság azonban ez csak a világsztárok számára meg könnyen, az egyszerű halandónak megalázó kivizsgálások sorozatán kell átesnie ahhoz, hogy végre a sajátjának tekinthesse a kiválasztott csecsemőt vagy kisgyermeket. Azok a gyerekek, akikről a szüleik már születésükkor lemondanak, általában hosszú évekig sínylődnek a gyermekotthonokban, ahol sokszor kegyetlen pszichikai és fizikai körülmények között nőnek fel, és akár érzelmi roncsokká is válhatnak felnőttkorukra. Vajon a két rossz megoldás közül melyik a rosszabb…?

Hogy lehet törvényt hozni nők nélkül olyan ügyben, amely szinte kizárólag a nőket érinti? Az abortuszvita kapcsán mindig fellángolnak az érzelmek, ezért általában politikailag időzítve vannak. Így aztán kényszeredett, félremagyarázott érvekkel jönnek az abortusz ellenzői, akik a nemes, értékes, „Isten által való” emberi élettel példálóznak.

Viszont, ha az élet annyira nemes dolog, mint ezen ellenzők állítják, vajon miért nem indítanak kampányt amellett, hogy a terhes nők, az élet hordozói mindenkitől megkapják a nekik járó tiszteletet? Hogy a szülő nőket a lehető legnagyobb hódolattal és odafigyeléssel kezeljék a szülőszobán, hogy tolerálják akaratukat: hol, miként és kinek segítségével kívánják világra hozni magzatukat? Hiszen ők olyan csodát hoznak létre, amelyre csakis és kizárólag a nő képes – életet adnak. Még ma, a huszonegyedik században is érkeznek megrendítő, hihetetlen, de igaz hírek a szülőszobákból arról, miként bántak és bánnak a vajúdó anyával a nővérek, vagy az orvosok. Milyen kegyetlenül, hanyagul, embertelenül, lealacsonyítóan. Ha életet adni annyira nemes cselekedet, mint ahogy az abortuszvita kapcsán papolnak róla, vajon miért nem tisztelik mérhetetlenül a szülő nőket, még azok sem, akik az élet világra jötténél segítkeznek? Ilyen esetekben nem érvényes a „lelkiismereti törvény”?

Azt gondolom, ha nem lesznek a Földön háborúk, és az emberek nem oltják ki egymás életét büntetlenül, ha nem lesznek intézetben nevelkedett, vagy otthon kínzott gyermekek, és nem találunk többé meggyilkolt újszülötteket, akkor majd vitát nyithatunk az abortuszról. Akkor, amikor az anyaságról nemcsak szónokolni fognak, hanem valóban mélyen tisztelni azt, akkor, amikor az anya minden (MINDEN!) segítséget és elismerést megkap az államtól és a társadalomtól, és akkor, amikor a szülő nő számára megteremtik a legideálisabb és legbiztonságosabb körülményeket ahhoz, hogy gyermekét a világra hozza – majd akkor, és csakis akkor, képezheti társadalmi vita tárgyát az abortusz.

Addig azonban bízzuk a döntést az érintettekre! Ne kiabáljunk hamis, sőt álszent jelszavakat, és ne korbácsoljuk feleslegesen az érzelmeket! Ha valamit mégis tenni kívánunk, az csak egyetlen dolog lehet: dolgozzunk minden energiánkkal a megelőzésen! Kezdjük a felvilágosítást már a családban, és az iskola se kezelje szemérmesen azt a témát, amelynek pedig mindenki számára természetesnek és világosan érthetőnek kellene, hogy legyen!