Biológiai óra

Póda Erzsébet  2007.11.17. 16:14

Vajon miért van az, hogy a lányok vadul kapálóznak, hogy rabságba kerüljenek, a fiúk meg minél tovább szabadok akarnak maradni?

Az egyetemet végzett Tünde huszonkilenc éves. Albérletben lakik a barátnőivel, egy multicégnél dolgozik, távúton már egy másik egyetemen tanul, hetente kétszer pedig a hobbijának hódol: röplabdázik. A fővárosban él, és jól érzi magát a bőrében. Azaz: jól érezte magát egy ideig. Az utóbbi két évben azonban egyre többször pánikol.
Az egész úgy kezdődött, hogy amikor hétvégére hazament, az anyja sopánkodni kezdett: – Elmúltál már huszonöt, mikor akarsz végre férjhez menni? Szeretnék már unokákat dajkálni…

Tünde először nevetett, de lassan arcára fagyott a mosoly. Az anyja ugyanis a fejébe vette, hogy a lányának férjhez kell mennie. Hetente többször is telefonál neki, és a beszélgetés fő témája Tünde egyre gyorsabban ketyegő biológiai órája.

Az anyja rendre beszámol arról, ki mindenkinek volt a faluban – a Tündénél jóval fiatalabb lányoknak is –, épp hetedhét országra szóló lagzija, és kinek született már kisbabája. Nem érti, miért fontosabb lányának az iskola, mint egy férj és egy-két gyerek. Kioktatja arról, mi az élet rendje, és fenyegetőzik, hogy vénlány marad, ha így folytatja. Sőt, lehet, hogy soha nem is lehet gyereke, hiszen mi van, ha Tünde meddő, és ha erre csak később derül fény? Akkor majd sírhat eleget, mert késő lesz a hormonális kezelésre.

Tünde ott tart, hogy már a harmadik kapcsolata fullad kudarcba, annyira görcsösen akar magának egy pasit. Ha megcsörren a telefonja, összeugrik a gyomra, mert attól tart, megint az anyja hívja, aki az unokaszülési paranccsal zaklatja. Éjjelente gyakran riad fel egy rémálomra, amely arról szól, hogy elfogytak a férfiak, csak neki nem jutott férj. Pedig egyébként Tünde jól megvan egyedül. Lelke legmélyén nem igazán vágyik még semmilyen családi életre. Élni szeretne, kipróbálni magát…

Tamás harmincéves, és szinte pontról-pontra úgy él, mint Tünde. Csak ő fociedzésekre jár, és van saját lakása, autója is, lévén, hogy helyből többet keres, mint nőtársai. Az ő szülei is falun laknak. Tündével ellentétben szívesen jár haza, és még egyszer sem hallotta siránkozni az anyját, hogy: mikor fogsz már végre megnősülni, fiam?! Épp ellenkezőleg, ha a párkapcsolatról esik szó, náluk a leggyakrabban az hangzik el: – Ráérsz még a nősüléssel!

A hasonló példákat hosszasan sorolhatnám, és bizonyára akadna olyan is, amely épp a fent említettek ellenkezője, de nem ez utóbbi az igazán jellemző.

A házasodásnak egyébként a lányos anyák tulajdonítanak (túl) nagy jelentőséget. Érdekes viszont, hogy míg lányaikat a férjhez menésre ösztönzik (gyakran szinte kényszerítik!), addig fiaikat féltik a házasságtól... (Tessék ezen elgondolkodni!) Általában azok az anyák erőltetik a lányukat, akik boldogtalanok (holott a „családban” látják a boldogságot), nem találják fel magukat, vagy irányítani akarnak, esetleg valamilyen szinten, a leggyakrabban persze tudat alatt, irigykednek vagy féltékenykednek a lányukra. Gyakran szajkózzák, mennyire vágynak egy unokára, a család a rendje mindennek, miközben ők maguk sem azt tapasztalták meg a házasságban, amit szerettek volna, amire vágytak.

A kérdés az, ha annyira szeretnének egy kisbabát dédelgetni, nevelgetni, miért nem vállalkoznak szülésre ők maguk? Ma már az orvostudomány sok mindenen tud segíteni – például erre is van megoldása. (Egyébként régen is szültek a nők negyven-, sőt ötvenéves korukban is.) Vagy akár örökbe fogadhatnak egy kis árvát. A lányoknak különben sem kötelességük unokát szülni az anyukájuk számára!

Vajon mi idézi elő a középkorú nők unokavágyódási szindrómáját! Tiszta biológia? Miért nem akarják engedni ezek az anyák, hogy lányaik más utat válasszanak, mint egykoron ők? Tiszta pszichológia? Miért taszítják lányaikat a házasságba, és miért féltik a fiaikat a nősüléstől? Tiszta sztereotípia!

De vajon miért kényszerítik lányaikat azokra a sztereotípiákra, melyekről már tudják, hogy hamisak, melyek boldogság helyett nekik is főleg keserűséget okoztak?...

Hozzászólások

@

Küldés