Álmodj velem!

Puha Andrea  2008.1.21. 19:44

Ívelt tópart. Lágyan fodrozódó víz. Az erdő ölelésében egy kis faházikó, ahhoz közeledek.

Békésen kiszállok a csónakból, nyakamban himbálózik a fényképezőgép. Lassú léptekkel körbekerülöm a házat. Miközben elmegyek a friss farakás mellett, orromat meglegyinti az üdítő faillat. Itt- ott mókusok viháncolnak a fán, a lábamtól nem messze egy sündisznó araszol előre. Kinyitom az ajtót, belépek. Kabátomat a fogasra akasztom, s az egyszerű konyhapulton összerakok magamnak egy kis harapnivalót. Deszkázott a szoba. Barátságos barna árnyalatok vesznek körül, itt-ott bevillanik egy kis zöld és bordó is. Nyoma sincs az ilyen házakban található kitömött állatoknak, helyette képek, saját kezűleg készített tárgyak díszítik a teret. Rend van. Csak az íróasztal körül van egy kis felfordulás. Papírok, jegyzetek, bögrék, és valahol a papírok alatt a laptop. Lassan odaülök, bekapcsolom a zenét, és írni kezdek…

Éberen álmodom. Mindegy hol és mikor. Miközben matekórán a táblát bámulom szorgalmasan, vagy ha kinézek az ablakon, teljesen mást látok. Jó a képzelőerőm, élénken beleélem magam bármibe. Olyannyira, hogy heves érzéseket vált ki belőlem. Ha megszólal a zene, azonnal új képsorozat játszódik le előttem, néha teljesen magától, máskor saját magam szövögetem a történetet. A magányos emberek az álmaikba menekülnek. Mikor kisebb voltam, szinte minden percemet ott töltöttem.

Emlékszem, kövér voltam, cseppet sem szép, magamba forduló. Így hát következtetésképpen azt képzeltem el, amit szerettem volna. Hogy vékony vagyok, és szép. Barátok vesznek körül, akikkel sokat beszélgetek. Akik szeretnek és elfogadnak. Több önbizalmat akartam, bátorságot. Egy saját egyéniséget. Ahogy telt- múlt az idő, lassan lefogytam. Később barátaim lettek. És azt is elmondhatom, hogy saját egyéniségem van, aminek megvan a varázsa... Legalábbis van, aki számára varázsos. Talán így visszagondolva ez volt az első vágyam. Teljesült. Nem azonnal, de lassan és biztosan.

Talán folytathatnám ott, hogy egy erdélyi barátom bogarat ültetett a fülembe, hogy látogassam meg a vidéküket. Esténként, vagy hazafelé a buszon azon álmodoztam, hogy Erdélyben vagyok. Szinte fizikailag éreztem a sátor anyagát, ahogy végigsimítottam rajta képzeletben. Láttam a számomra kedves arcokat, azt, hogy együtt töltjük az időt bolondozással, túrázással. Két év után eljutottam oda.

Most azon ábrándozom, hogy leérettségizem, és átalakítom a szobámat. Szép lila lesz. Kevés bútorral, kanapéval, áttetsző függönnyel, vidám képekkel. Ahányszor bemegyek a szobámba, szinte látom, mit hova fogok tenni, mit változtatok. Mint a filmekben. Félig régi a szoba, félig új. Tudom, hogy meglesz. Szépen gyűlik rá a pénz. Lassan, de biztosan. Ez az én jelszavam. Jó barátságban vagyok az idővel. Két évet adtunk egymásnak. Én nem sürgetem, ő pedig lehetőséget ad.

Egyre többet álmodom. Újakat és szépeket. Próbálgatom a szárnyaimat: Győr városában botladozom, előadásra sietek. Milyen lesz ez? Hogyan lesz az? Még nem tudom. Csak a körvonalakat látom. Mindenesetre biztosan tudom, hogy valami történni fog. Csak merni kell álmodni és hinni az álmainkban. Ha valaki legyint: ,,ugyan, hogy is sikerülhetne ez, vagy az!”, az ne csodálkozzon, ha nem ér révbe. Nem szabad sürgetni az időt sem, mindennek eljön az ideje úgyis. Van, ami észrevétlenül érkezik. Hirtelen betoppan, mi pedig rácsodálkozunk:,,Hát itt vagy? Úgy vártalak!” Máskor érezzük, hogy nemsokára valóság lesz az álomból, s türelmesen kivárjuk.

Persze, nem elég csak várni, tenni is kell érte. Nem erőszakosan, nem gyorsan, és sürgetően, hanem mindig csak egy kicsit. Annyit, hogy egy kicsit előbbre lépjünk. Ne feledjük: az álom, és a valóság kapuja egy és ugyanaz. Csak át kell rajta lépni.

Mikor befejezem az írást, már késő van. Hatalmasat ásítok. Kezd hideg lenni. Odalépek a kandallóhoz, tüzet rakok. Kis idő múlva vígan lobognak a lángok. Pokrócba burkolózom, és elnyúlok a tűz előtt. Élvezem, ahogyan simogat a meleg, szemem a vöröslő lángokba merüll. Megint éberen álmodom...

Hozzászólások

@

Küldés