Akarat kérdése
Miért akarja mindenki a másikra erőltetni az akaratát?
„Mama, hova megy? – kérdezi a vő
Megyek a temetőbe – válaszolja az anyós.
És a biciklit ki hozza vissza?”
Ki ne ismerné ezt a közkedvelt anyósviccet, amin, valljuk be, őszintén jót derülünk, miközben több mint valószínű, hogy nekünk is van – sőt lehet, hogy mi magunk is anyósok vagyunk már.
Remélem, egyszer én is az leszek. Mert, ha az leszek, az azt jelenti, hogy a fiam és a lányom egészséges, talált magának párt, és várható, hogy unokáim is lesznek. Miért lenne olyan szörnyű anyósnak lenni? Minden hozzáállás kérdése. Minden anyának tudatosítani kellene, hogy a gyermekünk nem a mi tulajdonunk. Mi kölcsön kaptuk őket, hogy vigyázzunk rájuk, felneveljük őket, és amikor eljön az idő, akkor nagy-nagy szeretettel el kell engedni őket. Nem kidobni, és főleg nem szemrehányásokkal illetni, hanem elengedni – de közben nyitva hagyni az otthon ajtaját. Mankó lenni számukra, amikor épp segítségre van szükségük, és nem uralkodni felettük – tanácsot adni, és nem érzelmileg zsarolni őket. Ja, és hogy a gyermekünk esetleg nem úgy választott, ahogy mi azt elképzeltük? Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy az az ő élete. Neki is meg vannak a saját dolgai, tanulni valói az életben. Ezek elől nem lehet kitérni. Mi csak legyünk anyák, a biztos háttér!
Nekem jó anyósom volt. Egyszerű asszony. Közös témánk alig akadt, az időjáráson és a főzésen kívül nemigen beszélgettünk. Két különböző világból valók vagyunk. Tiszteltem, mert négy fiút szült és nevelt fel, mégpedig önzetlenül, igazi anyaként. Soha nem szólt bele a dolgainkba, soha nem macerált. Mindig azt mondta, gyerekek, ne veszekedjetek, próbáljátok meg megoldani! Soha nem mentünk haza tőle üres kézzel: mindent igazságosan elosztott. Mindig friss kalács, étel várt bennünket. Nem tudom, most mi lehet vele, válásunkkal ő is kilépett az életemből. Csak a gyermekeimtől hallok néha hírt felőle.
De az élet megy tovább.
Nemrég a rádióban ezzel a témával is foglalkoztam. Eredeti célom az volt, hogy olyan nőket vegyek rá a nyilatkozásra, akik konfliktusban vannak egymással. De a dolog másképp alakult. Volt szerencsém megismerni két csodálatos anyós-meny párost, akik igazán példaértékűek a többi civakodó, marakodó anyós és meny számára. Sajnos ők vannak kevesebben.
De miért? Miért akarja mindenki a másikra erőltetni az akaratát? Ennek csak egy oka lehet, az önzőség. És ez nemcsak az anyósra, hanem a menyre is vonatkozik (de azt is írhatnám, hogy mindenkire, sajnos).
Tehát nézzünk mélyen magunkba, és gondolkodjunk el, megéri-e nekünk az állandó nézeteltérés? Legyen az anyós vagy meny, após vagy vő...
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
„Kedves mama”
Talán nem véletlenül van annyi anyósvicc, és talán az sincs véletlenül, hogy az autónak van anyósülése.
2010.4.14.