Egy igaz barát

Puha Andrea 2009.5.31. 6:14

Csendesen álldogáltam a kávézó előtt, miközben szakadt az eső.

Kicsit fázósan az arcomba húztam a kabátom kapucniját, s a cirkáló kocsikat figyeltem. Lassan feltűnt a főúton a kis zöld pözsó, a volán mögött az óvatosan vezető Mackóval. Mosolyra húzódott a szám. Régen láttam már. Egy ideig figyeltem, ahogy „kicentizve” leparkol az ő megszokott aprólékosságával, majd kitörő örömmel üdvözöltem.
– Na, mi van Boszi? – vigyorgott rám csibészesen, s én jókedvűen hunyorogtam rá a szemembe eső vízcseppektől.
– Bedöglött a villanyborotvád? Vagy csak kiment a villany? – hecceltem a szúrós borostájára célozva. Ritkán lehet így látni.
A kávézóban teltház volt, így átsétáltunk a másikba, és befészkelődtünk a középső asztalhoz. Rendeltünk eperlevet, majd a kezdeti évődés, bolondozás után komolyabbá vált a beszélgetésünk. Utat törtek belőlem a gondjaim, fájdalmaim, éreztem tagjaimban a feszültséget, de a nyomás minden egyes kimondott szó után enyhébbé vált. Néha dühösen felcsattantam, ő nyugodtan tudomásul vette, magyarázott, majd néhány vicces beszólással őszinte nevetést csikart ki belőlem. Így múltak a percek. Újra és újra ismételgettem ugyanazt, majd kis csend telepedett közénk, s üres tekintettel meredtem a semmibe. Ő zökkentett ki mélázó kedvemből.
– Na, menjünk!
Felkászálódtunk, hazavitt, majd egy utolsó, bátorító mondat után elhajtott a kocsival. Ott álltam a kapu előtt elgondolkozva, s halvány mosollyal néztem a távolodó, pirosan pislogó autólámpák után. Kedves szeretet áradt szét bennem, és eszembe jutott minden, amit tett értem. Az, hogy bármikor bármi gondom volt, ő mindig segített, csak egy kérő szavamba került, a közös emlékek, meg az is, hogy mindig gondolt rám egy esemes, e-mail, képeslap vagy ajándék erejéig.
Igen, gondoltam magamban, ilyen egy igazi barát...