Könnyeim

Madarász Ildikó 2009.7.31. 5:24

Nem sírtam több, mint húsz éve!

Nem sirattam lányságomat az esküvőmön, nem hullattam örömkönnyeket gyermekeink születésekor, s nem gyűlt könny a szememben az Angyalok városa című film zárójelenetén. Nem hull a könnyem a fogorvosnál. Az anyák napi ünnepségeket is mosolyogva fogadtam, csupa szeretettel a szívemben, száraz szemekkel.

Édesanyám halálos ágyánál is csak fogtam a kezét, jó szorosan, hogy még kicsit tartsam e világon, mielőtt elragadták tőlem az angyalok. S utána is, támaszként kellett állnom a sír mellett, édesapámat támogatva, öcsémet karolva, figyelő, fürkésző szemekkel, hogy a simításom soha ne késsen, az ölelésem soha el ne maradjon, hogy a vigasztaló szavaim mindig válaszként hangzanak.

Nem sírtam húsz éve!

Sokszor elgondolkodtam, hogy miért is van ez így? Hogy annyira keményszívű vagyok-e, mint ezt a sírások elmaradása igazolja, vagy egyszerűen elapadtak a könnycsatornáim? Pedig annyiszor tudtam volna sírni! Számtalan és számolatlan pillanat volt az eddigi életemben, olyan élethelyzetek, olyan váratlan fordulatok, olyan érzelmi megrázkódtatások, mint mindenki más életében, de én soha nem sírtam.

Aztán szép lassan hozzászoktam. Bár voltak pillanatok, amikor majd megfulladtam, de a megváltás mindig elmaradt. Nem tudtam feloldást találni a sírásban. Még édesanyámat sem tudtam elsiratni…

Aztán azon kezdtem el egy idő után meditálgatni, hogy miért is sírtam utoljára?

Hát persze, hogy egy fiú miatt! Ugyanúgy, mint minden 18 éves. De nem az elvesztése miatt estem kétségek közé, hanem az utolsó mondatain. Hihetetlen bizonyítási vágyam talán ide vezethető vissza, hogy engem soha senki, semmilyen szinten se szégyelljen a gondolataimért, a tetteimért, a lényemért. Ezzel bántott meg nagyon rég úgy, hogy ezen napokig sírtam. Aztán miután elfogytak a könnyeim, szinte ki is apadtak.

Nem kaptam bizalmat, nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét, s ettől az érzéstől akkor szinte megnyomorodtam.

Nem sírtam több, mint húsz éve!

Gyorsan elrepült majd´ negyed század az életemből, könnyek nélkül.

Aztán történt valami!

Pár héttel ezelőtt egy torokszorongató érzés odáig fajult, hogy eltört a mécses. Először csak jött az ismerős fulladásos tünet, már mentem is a pohár vízért, ami máskor megváltást jelentett, de nem segített. Olyan erővel tört rám a kétségbeesés, hogy vulkáni erővel kiszakadt belőlem és furcsa hörgéssel kezdve, elcsuklott a hangom és már nem tudtam uralkodni magamon. Bőgtem, mint egy durcás kisgyerek, akit az anyukája nem vett fel az ölébe.

Nem kaptam bizalmat. Nem méltányolták képességeimet, nem ismertek el, kételyeket ébresztettek bennem önön magam értékeivel kapcsolatban. A munkahelyem cserbenhagyni készült. Aztán jött az a már elfeledett érzés, amitől utoljára sírtam, s a lelkemben ismét eltörni készült valami. Ültem az irodámban és zokogtam. Próbáltam támaszt találni a hozzám legközelebb állókban, próbáltam elhinni szavaikat, átérezni minden sejtemmel az ölelésüket, de legbelül vesztesnek éreztem magam. Próbáltam a saját tanácsaimat alkalmazni, amit ilyen szituációkban meggyőződéssel szoktam osztogatni, de most éreznem kellett, hogy tapasztalat nélkül osztogattam őket.

Kétségek gyötörtek. Álmatlan éjszakák sora következett. Kételkedni kezdtem már mindenben. Az egyértelmű és világos dolgokban is. Emberekben is, szituációkban is, minden bizalmam elszállt minden felé. Sarokpontokat feszegettem az életemben. Aztán eltelt ez a pár nap, s már-már nevetségesnek tűntem a saját szemem előtt is vergődésemmel.

Nem lehet így, szavaktól meghalni! Nem lehet egyetlen ember értékítéletére hagyatkozni! Nem lehet, hogy mindenkinek megfeleljek! Nem láthat mindenki világosan! Nem érezhetek támadásnak, bizalomvesztésnek egy szimpla, munkahelyi átszervezést! Bizonyíthatok én más területen is! Nem törlődhet ki egyetlen mondattal egész eddigi munkám!

Már hagyom, hogy elengedjem a sötét gondolataimat!

Tegnap éjjel tényleg átaludtam az éjszakát. Hetek óta először. A bizalmam visszaszállt. Legalábbis magamban, mindenképp.

De jó volt érezni újra sós könnyeimet, jó volt szipogva zsebkendőért nyúlni. Olyan megnyugvást szállt belém a hüppögések után, mint amikor az ejtőernyős boldogan veszi tudomásul, hogy a zsinór meghúzása után tényleg kinyílt az ernyője.

Tudom, azt is, hogy minden hozzám közel álló ember bízik bennem, s tudom, hogy én is bízhatom bennük.

Bár, most igazán jól esne egy dicsérő oklevél, amit csak én kaphatok, amiben méltatják képességeimet, hogy olyan jól senki nem tud menetlevelet kontírozni, mint én, és senki nem ismeri nálam jobban a vízbekötés anyagszükségletét, és...