Nyuszi hozta, nem a gólya

Kulcsár Tímea Ágnes  2013.4.8. 4:01

Nemrég még sürgettem, hogy: gyere! Most pedig már itt van.

Otthon töltöttem a húsvétot. Itt hagytam a zsúfolt Budapestet és Ráckevére utaztam, a szülői házba. Az ünnepségek gyorsan elteltek, bár nagy részét ólmos fáradtság okozta ábrándban töltöttem el. Hogy az egyetem, az idő, vagy csak a rengeteg esemény miatt, nem tudom. Talán csak éreztem, hogy valami történni fog.

Mikor április elsején reggel valaki bejött a szobámba, tudtam, hogy megint annyi a pihentető alvásnak. Bár a léptek óvatosak voltak, már akkor meghallottam, mikor még csak a lépcsőn jött fölfelé. Beidegződött már a gimis évek alatt, hogy ez ébresztőt jelent.

Amikor felnéztem, anyukám ideges, várakozó, és egyben boldog arcával találtam szemben magam. Megindult a szülés! A gondolattól rögtön felvillanyozódtam, nem is kellett keltegetni. Végre megismerhetem az unokahúgomat! Na persze, arra nem gondoltam, hogy az a pillanat még kicsit odébb lesz. Ráckevéről fél négy körül indultunk csak el a fővárosba. Persze addig sem unatkoztunk. Mindenki egy furcsa izgalomtól hajtva végezte a dolgát, próbálva fenntartani a nyugalom látszatát.
Sikertelenül…
Még én is furcsán béna poénokat dobtam fel, hogy enyhítsem a hangulatot.

Fél négykor beültünk a kocsiba. Irány Budapest! Apa gyorsan hajtott, de vigyázva. Biztosan oda akart érni a kórházba. Közben a lassan haladó, totojázó autósokat szidtuk, a még nem frissített térkép miatt a GPS folyamatosan azt rikácsolta: Túl gyorsan mész. Túl gyorsan mész. De a nővérem holmijáért sokkal lassabban tudtunk volna elmenni, ha a GPS nem segít megtalálni a legrövidebb utat a belvárosban.

Végre megérkeztünk! A család tűkön ült a kórterem előtt. Anya már a hírrel várt: császár lesz. Persze tudtuk, hogy jó kezekben van a nővérem, mégis féltünk egy kicsit. Reggel óta azt tettük. Alig telt el negyed óra, és odabentről halk, de erős gyereksírást hallottunk. Nagynéni lettem! Fellélegezhettünk kicsit.
Még tíz perc és megtudtuk, hogy a nővérem is jól van. Teljes megkönnyebbülés. Végre felhőtlenül örülhettünk, így mikor még tíz perc múlva megpillanthattam a kis tündérkét, már le sem lehetett vakarni a mosolyt a képemről. Az orra az apjáé, ezt már most látni.
Ritka az a pillanat, mikor nem tudok megszólalni. Ez az a pillanat volt. Csak néztem az újdonsült kisbabát, és könny szökött a szemembe. Megérte a túró rudi csata, a szobám elárasztása, a kisebb-nagyobb viták, minden!

Egy új élet kezdődött el április elsején, húsvéthétfőn. Mondhatni: az unokahúgomat a nyuszi hozta. Egy fokkal közelebb kerültem mindahhoz, amire vártam. A játékhoz, a macskák megmentéséhez, na meg a pelenkázáshoz is.

Na jó, azt mégsem várom annyira...

Hozzászólások

@

Küldés