Édes otthon?

Révész Enikő 2007.11.13. 20:56

Ha találkozom a családon belüli erőszak témájával, mindig Szilvia jut eszembe, aki a szomszéd szobában lakott a kollégiumban.

Péntekenként mindenki sietett haza, aki a közelben lakott, és aki csak tehette, hétfőn hajnalban hagyta csak el újra a szülői házat. Szilvia nem sietett haza az utolsó tanítási nap délutánján, és vasárnaponként ő érkezett vissza elsőként a kollégiumba. Pedig talán ő lakott a legközelebb az összes lány közül. Nem nagyon várta a karácsonyt és a téli szünetet, és a két hónap nyári szünet sem jelentett számára olyan határtalan örömet, mint a legtöbb diáknak. Mi, többiek sejtettük, hogy otthon valami gond lehet náluk. De hogy pontosan mi, azt csak az érettségi évében árulta el Szilvia.

Ilonka, Szilvia édesanyja alig töltötte be a húsz esztendőt, amikor megismerkedett leendő férjével. Imponált neki a nála több mint tíz évvel idősebb férfi, aki jóképű és jó szövegű volt, és rendszeresen étterembe vitte. Arról csak később értesült, hogy a férfi nemrég vált el – az asszony adta be a válókeresetet férje durva viselkedése miatt. Az exfeleség – miután tudomást szerzett exférje új kapcsolatáról – fel is kereste Ilonkát, hogy figyelmeztesse, nem egy főnyeremény ez a jólöltözött, első látásra gálánsnak tűnő férfi. Ilonka ekkor már várandós volt. Közben Ilonka édesanyja is hallott ezt-azt, és azt mondta a lányának, hogy ne menjen hozzá ehhez a férfihoz, majd csak meglesznek valahogy, és felnevelik a gyereket. De Ilonka mégis férjhez ment, pár hónap „együttjárás” után.

A problémák akkor kezdődtek, amikor friss házasként több száz kilométerre költöztek Ilonka szülővárosától, arra a környékre, ahonnan a férj származott. A férj egyre gyakrabban maradt ki a régi cimborákkal, a fiatalasszony pedig otthon ült a gyerekkel, vagy a kertben dolgozott a férje utasításai szerint. Bevásárolni általában együtt jártak. Mindig azt vásárolták, amit a férj jónak látott, mindig ő fizetett (a felesége bevételét is bezsebelte, és az asszonynak úgy kellett tőle pénzt kérnie, ha valamire szüksége volt). De egy-egy szombat délelőtt olyan is előfordult, hogy a férj ment a gyerekekkel, és azt mondta az ismerősöknek, hogy a felesége még alszik – holott kora reggel óta takarított és ebédet főzött. A gyerekeknek azt próbálta beadni, hogy az anyjuk kezébe nem lehet pénzt adni, mert nem tud számolni. Éreztette az asszonnyal, hogy nélküle nem ér egy fabatkát sem, és azt állította, hogy a feleség nem is hozott semmit ebbe a házasságba. Ehhez társultak időről-időre a pofonok – eleinte csak az asszonynak, később már a gyerekeknek is. Sokszor a legjelentéktelenebb dolgok miatt tört ki hatalmas cirkusz.

Ilonkánál párszor be is telt a pohár. Összecsomagolta a legszükségesebb holmikat, és fogta a gyerekeket – szégyen ide-szégyen oda, úgy döntött, hazamegy az anyjához, aki előre megmondta, hogy ne menjen férjhez ehhez az emberhez. Ám nem jutott messzire, mert a pályaudvaron szerencsétlenségére összefutott a férje egyik cimborájával, aki megakadályozta, hogy felszálljon a vonatra. A következő alkalommal eljutott a fővárosig, de a férje kapcsolatainak „köszönhetően” tovább már nem. Évekkel később aztán sikerült a szökés. Meghúzódtak a nagymama pici lakásában, Ilonka beíratta a gyerekeket a helyi iskolába, és munkahelyet kezdett keresni. Ám egy napon felbukkant a férj, és ki tudja, hogy ígéretekkel, szép szóval, vagy fenyegetéssel-e, de elérte, hogy visszamenjen hozzá a felesége. A gyerekek sírtak, maradni akartak.

Egy ideig nyugalom volt, aztán minden kezdődött elölről. Ilonka többé nem próbálkozott szökéssel. Férjét ugyanis egy baleset után leszázalékolták, és attól tartott, hogy a szájára vennék az ismerősök, ha elhagyná az ápolásra szoruló párját (aki attól még, hogy ápolásra szorul, kevésbé lett agresszív). Meg hová is mehetne, nem élősködhet idős édesanyja nyakán… Különben sem olyan rossz ember a férje. Ha nincsenek ezek az italozós cimborák, biztos minden másképp alakult volna…

Szóval, Szilvia ezért nem szeretett „otthon” lenni. Nemcsak apjára haragudott, hanem édesanyjára is neheztelt, amiért gyenge volt, és visszatáncolt, amikor már végre új életet kezdtek.

Szörnyű lehet olyan családban élni, ahol nem tudni, mikor és miért „robban a következő bomba”, ahol mindennaposak a lekicsinylő megjegyzések, az okolódások, a szitkok, a durvaság. Felnőttként is, de gyerekként még inkább.

Úgy érzem, befejezésként a netBarátnő mottója kívánkozik ide, egy idézet Ariel Gore-tól: „Ha megütött, leköpött, megrúgott, megfenyegetett, hogy megver, rendszeresen iszik, kábítószert fogyaszt, minden percedet számon kéri, elszámoltat minden fillérrel, én azt mondom, szakíts, ne vállalj gyereket!”

Ha pedig már belekerültünk egy ilyen kapcsolatba, igyekezzünk belőle minél hamarabb kiszállni. Tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy a kívülállók többségének tűnik, de ez az egyetlen lehetséges megoldás. Mert minél tovább halogatjuk a döntést, annál nehezebb és fájdalmasabb lesz kilépni.