Apám lánya? Anyám lánya?

Madarász Ildikó 2008.12.3. 16:10

Mostanában sokat gondolok a múltra.

Sokat gondolok arra, amikor még kislányként otthon voltam, s vasárnap reggelente forró kakaó illata ébresztett. Apa hozta be minden vasárnap reggel a szobánkba. Persze nem azonnal oldódós kakaóporból – akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy ilyen is létezik –, hanem kakaóporból, amit főzni kellett. Felforralni a tejet, cukorral egy bögrében összekeverni a kakaót, pár kanál tejjel folyósítani, és úgy önteni a felforrt tejbe. Mert akkor ez volt a kakaó.

Apa mindig meg is hűtögette. Öntögette egyik bögréből a másikba, vékony sugárban, jó magasról. Én már mindig csak melegen kaptam, hogy meg ne égessem a szám. Mert akkor az apukám erre is nagyon ügyelt!

Kakaó után pedig bekapcsoltuk a tévét, és délelőtt nézhettük. Anya tálcán behozta a reggelit. Virslit sok mustárral. Ketchupról se hallottunk soha, de nem is hiányzott. Földöntúli boldogság volt mártogatni a virsliket a tálcán, a nagyszobában, a tévé előtt. Volt, hogy apa is együtt nézte velünk a kengyelfutó gyalogkakukkot, és nevettünk.

Mi már mindig megtanultuk a leckét pénteken, a szombat délelőtt a takarítás jegyében telt, és minden szombaton bableves volt krumplispogácsával. Amióta az eszemet tudom, szinte minden szombaton ez volt a menü, de soha nem jutott eszemben tiltakozni ellene. Ez volt a megszokott. Voltak megszokott sütemények, megszokott ünnepi ételek, megszokott hétköznapi vacsorák, amiket apa mindig kiszimatolt. Munkából hazajövet, úgy öt-hat óra tájban, szép komótosan levetette a kabátját, áthúzta a cipőjét, és közben szimatolt. Mi, az öcsémmel pedig, ha épp elcsíptük ezt a pillanatot, ott álltunk előtte és kérdezgettük:
– Na, apu, ma mi a vacsora? Érzed az illatokból?
Ő mindig érezte. Kiszimatolta ugyanúgy a káposztástésztát, mint a töltött paprikát és mi sápítoztunk, hogy micsoda orra van! Anya pedig csak kuncogott a konyhában. Soha, eszembe sem jutott, hogy esetleg ők ketten, előző este, megbeszélték a másnapi menüt, vagy, hogy anya megkérdezte apát, hogy mire lenne gusztusa és másnap azt készítette. Meg voltam (meg vagyok) győződve arról, hogy mindig apa szimatolta ki! Akár a buktát is! És mindig tudta, hogy lekvárral, vagy túróval van-e töltve. Na, ez már nekem akkor is kicsit gyanús volt, de elhittem, hogy csakis az orra után ment, mert amit apa mondd, állít, az szent dolog volt!

Mindig az apám lánya voltam. Persze mindenhonnan ezt hallottam csak:
– Ez a lány, tiszta apja!
– Nézd meg a cipőjüket, egyforma csámpásra járják a sarkát!
– Ugyanolyan konok vagy, mint apád!
– Le sem tagadhatod, hogy apád lánya vagy!
Jó volt nekem apám lányaként.

Fogalmam se volt talán, hogy hányszor vágtam később ezt anyám szemére, akit anyának szólítottam. Pedig nem szerette! Mármint, hogy azt mondom neki, hogy anya! Ő azt szerette, ha anyuzom! Persze lázadó korszakomban, csak az előző megszólítást alkalmaztam, ezzel is demonstrálva, hogy nekem igenis van szabad akaratom...

Anyunak biztosan rosszul esett, hogy folyton és csakis apámhoz hasonlítottak, mintha az ő személye nem is lenne fontos. Gyerekként, kamaszként, és később fiatal felnőttként tényleg nem hasonlítottam rá. Persze sok csatánk is volt, talán épp ez miatt, hogy annyira mások voltunk, mint külsőleg, mint belsőleg. Soha nem értettem beosztós politikáját, önkéntesen háttérbe vonult szerepét, soha nem értettem később, hogy miért aggódik folyton-folyvást, miért sírdogál csendben egy rossz hangsúly miatt, miért nem jár rendszeresen fodrászhoz, hisz megtehetné, és miért csak karácsonykor kér krémet az arcára...

Akkor fogalmam sem volt, hogy a dolgok mennyire meg fognak változni, én mennyire meg fogok változni. Én, a lázadó, az akarnok, én, a néha dölyfös, a megmondó ember..., .mennyire más leszek.

Az idő előre haladtával lecsendült a lelkem. Talán már-már túl csendes. Egy kedves barátom nem is olyan rég, mikor rólam a legjellemzőbb tulajdonságot kellett említenie, az alkalmazkodást mondta kapásból! Ezen akkor mélyen elgondolkodtam. Talán igaza van! Biztosan igaza van!

Talán kezdek anyura hasonlítani.

Úgy túrok a hajamba, ahogy ő szokta, és én is imádom már a magas sarkú cipőt, nekem is elkezdett szeplősödni az arcom, én is melíroztatom a hajam, ahogy ő szokta, én is sokat aggódom a gyerekek miatt, és mélyen meg tudom érteni, hogy miért csak karácsonykor kért krémet az arcára…

Hogy repesne a lelke, ha láthatna, hogy már nem csak az apám lánya vagyok, hanem az anyámé is. Milyen jó lenne együtt buktát sütni, és jól összekeverni a tálon a lekvárosat és a túrósat, hogy lehessen nagyokat nevetni, kis értékű fogadásokat kötni, hogy ki találja ki a tölteléket.

Jó lenne együtt felfedezni a hasonlóságunkat! De magamra maradtam a felfedezéssel, és neki sem tudom már elmondani! Csak apa szemén látom, mikor könnybe lábad, ha viszem neki a mákos nudlit, és kedvesen megsimogatja az arcom, hogy legutóbb anyád csinált ilyet.

Negyvenévesen lettem az apám és az anyám lánya!

A minap én is vittem a kakaót a gyereknek a szobájába – persze azonnal oldódóst. A mikróban jól meglangyítottam, hogy pont jó legyen. És szombat lévén, nosztalgiából, bablevest tettem fel ebédre, s a párom már pucolta is a krumplit a pogácsának...