Három az egyben

Lantódy Andrea 2008.6.24. 16:00

Egyre hevesebben ver a szív, hiába a próbálkozás megnyugtatására, újra csak dörömböl és dörömböl...

...Hirtelen már a torokban érezhető.

Félek a sötétben. Félek, hogy valami hirtelen előbújik a sarokból, és bántani akar. Nem kellett volna olyan sok horrorfilmet néznem! Hátha nekem is kinyúlik valami az ágyam alól, vagy megjelenik valaki a szobám ajtajában. Le is hunyom a szemem. Mindjárt itt a reggel.
Kistestvérem lesz. Örülök neki, de kicsit félek, hogy a szüleim most már nem fognak úgy szeretni, ahogy eddig. De már szerencsére megnyugtattak. A szobámat azonban akkor is meg kell vele osztanom majd, és lehet, hogy a játékaimat is. Azok az enyémek, féltem őket.
Attól tartok, hogy hármas lesz a bizimben. Mit szól majd anyu és apu? Talán még kijavíthatom, még van egy esélyem. Talán. Miért nem hallgattam a szüleimre, most nem lenne itt bent ez a fura, kínos érzés. Hamarosan elmúlik, hisz megkapjuk a bizonyítványt.
Mi van, ha teherbe estem? Gyorsan veszek egy tesztet. Csak pár perc. De ez most a végtelen. Mit is kell nézni? Miért nincs velem valaki, aki támogat? De hisz még ő sem tudja! Majd ha pozitív lesz, ráér akkor. Letelt az idő… Ez jó figyelmeztetés volt, megkönnyebbültem.
Megint részegen jött haza. Ugyanaz a lemez évek óta. Még jó, hogy a gyerekek elmentek a nagyanyjukhoz. Remegek. Talán most nem fog megütni, hisz megígérte, hogy megváltozik értünk. Megint naiv voltam. Elköltöznék, de félek. Mit csináljak egyedül két gyerekkel?

A szorongás érzése, mely összerándítja a gyomrot, és mint egy lift megy feljebb és feljebb, és berobban a szívbe. Összerántja azt is! Majd csomóként landol a torokban.
Féltem, hisz olyan kicsi még, és egyedül kell mennie azzal a nagy táskával az iskolába. Nyugi, stramm kölyök ő! Egyszer el kell kezdeni az önállósodást.
Már vagy tíz éve megvan ez a különleges órám, egy kincs a számomra. Múltkor elvesztettem. Rohantam vissza a helyszínre, de már nem találtam ott. Szerencsére egy „angyal” segített, és visszakerült hozzám. Nem akarom érezni többet azt a kétségbeesést.
Egy év kemény meló után végre megvehettem ezt a fekete álomjárgányt. Féltem, mint a szemem világát. Ha csak egy karcolás is esik rajta…
Rám bízták a kis unokaöcsémet. Minden figyelmem rá szegeződik, hisz még olyan védtelen. Csak nehogy baja essék!

A félelem és a féltés összekeveredtek, egy harmadik érzéssé olvadtak össze. Újból egy szorongató érzés, mely nem akar elengedni.
Érdemes volt küzdeni érte ilyen sokáig. Együtt vagyunk. De mi ez az érzés? Eddig sehol se volt. Most meg attól félek, hogy elveszítem. Nehogy baja essék! Nélküle nincs értelme az életemnek. Ki ez a csaj, akivel beszélget? Nem is említette, hogy ismeri! Ráadásul jól néz ki. De azt mondta, hogy engem szeret, és bízzak benne. Akkor hát azt teszem. Viszont hogy kerül ide ez a csúnya zöld, ami elvakít?
Már megint a nővérem! Igazán megszokhattam volna, hogy gyerekkorunkban is ő kapta a többet, a szebbet, a nagyobbat. Mindig azt hallgattam, miért nem vagyok olyan kiváló az iskolában, miért nem járok én is szakkörbe, miért nem találtam magamnak olyan jóképű férjet, mint ő…?! Elegem van a versenyzésből. Nem félek már, hogy továbbra is az árnyékában leszek, és már nem féltem magamat sem tőle. Felszállt a zöld köd.
Megharcoltam ezért az állásért, épp ezért nem szeretném elveszíteni. Vállalom a túlórákat, sikereim is vannak, de akkor miért nem kapok pár jó szót? Bezzeg őt dicsérik, sőt talán többet is keres, pedig nem láttam még sosem túlórázni. Hiába, az én mosolyom nem olyan szép...

Érzések külön-külön és egyben. A félelem, a féltés, a féltékenység érzései. Egy tőről fakadnak. Köztük a sokat emlegetett zöld szemű szörny, mely annál mélyebb gyökeret ver szívünkben, és annál jobban szorongat, minél jobban tápláljuk gondolatban. Ha ki akarjuk irtani, először a gondolatainkat kell megtisztítanunk, hogy tisztán láthassunk a zöld fátyol mögül.

Ha megkeressük felbukkanásának okát, akkor megláthatjuk a „képzelgéseinkkel” eltérő vagy akár azonos valóságot. De ekkor már (talán), ha erősek vagyunk, nem ő irányít bennünket, hanem önmagunk. A szörny eltávolodik, enged szorításából, s így gondolataink szabaddá válnak, a levegő átjár.