Mese és valóság

Nagy Csivre Katalin 2012.5.15. 5:29

A kis Marika, négyéves, vidám, szöszke, huncut kislány, egyetlen gyermek, a család kedvence.

Alig látszik ki a fodrokból-bodrokból, loknikból, habos kis ruhácskákból. A huncutul csillogó gesztenyebarna szempár az apára szegeződik, és hangosan kiáltja: Apa! Apa! Apucika! Ha megnövök, te leszel a férjem, és én a te feleséged. Azt akarom, hogy ha megnövök, az apu legyen a férjem!
Apa büszke elégedettséggel nyugtázza, hogy ő bizony a tökéletes férfi, a példakép, a minta, a FÉRFIIDEÁL.

* * *

Két évvel később a kis Marika kerek szemmel s csodálkozva olvassa a mesét a daliás hercegről, aki szerelmes csókjával életre kelti az alvó Csipkerózsikát. Aztán jön a bátor Pán Péter, Hófehérke hercege, a tulipánná változott királyfi, a békakirály és társai. Az idealizált mesevilág a tökéletes hősökkel, férfiideálokkal.

* * *

Változik az élet, múlik az idő, változnak az emberek. Változik bizony Marika is. Eltelt néhány év. A tündérvilág a hetedhét országon túl, a kerekerdő és a mesebeli táj tovaszáll. Nem csodálja már apukát, Pán Pétert, s a királyficsapat képe is megfakult már.
Marika a kamaszkorba lépett. Nagy, bogár szeme csillog, mikor megpillantja Petit. Az egész földrajzórán elidőznek egymás tekintetében. Valami nagy dolog szövődik: az iskolapadot s az összes füzetlapot „P”-betűk és szívecskék lepik el. Peti az osztály vagánya, a laza, mindig poénos sulisztár, a favorit, s a nagymenő és persze a tökéletes, IDEÁLIS FÉRFIpalánta.
Egy újabb FÉRFIIDEÁL.
A baj csak az, hogy nemcsak Marikáé, hanem Sáráé, Pirié, Katié, Erikáé, Valikáé is...

* * *

Évek és hónapok nem várják meg az embert. Az idő tovább viharzik, s a kis Marikából, csinos Mária vált. Húszas évei, fiatal bája, magas, karcsú termete, nagy barna szeme önkéntelen vonzanak magukhoz férfiakat, szerelmeket. Tekintete időtlen mélységből lát, érez, s igéz.
Egy emlékezetes megigézett Laci, a kreol bőrű macsó, hátrafésült hajjal, kevély sasorral, toronyóra termettel. Izmosra gyúrt fiatalember, hatalmas büszkeséggel, önbizalommal, nyomulós, csajozós szöveggel, üres fejjel, de tele zsebbel. Kora tökéletes FÉRFIIDEÁLJA.
Mária elvárásai férfiügyben hatalmasra dagadtak. Naphosszat sorolja barátnőinek a kritériumokat, mércéket, sablonokat. A lista hosszúra nyúlik, amivel egy alfahímnek rendelkeznie kellene. Kellett volna... Természetesen, Laci elbukott. Nem is telt bele olyan sok idő. A probléma neve: hűtlenség.

És sorra buknak el más kapcsolatok, óriásinak kikiáltott szerelmek, eszményi FÉRFIIDEÁLOK.

* * *

Évek és hónapok nem várják meg az embert. Az idő tovább viharzik, s a fiatal, csinos Mária koráról árulkodnak az arcára ült finom, kis szarkalábak, egyre őszülő hajszálak. A fiatalság átmeneti állapot, majd az idő megoldja. Az idő mindent megold. Tényleg így van ez? A három diploma, a felhőtlen szabad leányévek, a szingli lét minden mélysége és magassága, a rég megalapozott egzisztencia, rangos főállás és tisztség, s az egyre nyugtalanítóbb ránc és ősz hajszálak ellenére Mária arra a mindent elsöprő érzelemre vár, ami még nem jött el.
Hol van hát a nagy szerelem? S az IDEÁLIS FÉRFI?

A múltban történt hibák csalódások sokáig kísértenek minket, de ha jellemünk mélyebb tartamát boncolgatjuk, életünk történéseit sorra újra nézzük, s értékeljük, akkor egy bizonyos távlatból minden mélységes értelmet nyerhet. Érthetetlennek tőnő nehéz sorsterhek, megmagyarázhatatlan „miért pont velem történt meg?” kérdések néma ábráknak tűnnek, amíg megfelelő módon nem kérdezzük őket.

Mária érett, tapasztalt hölggyé lett, mikor megértette élete tanulságát. Álmai, vágya épp annyira szomorú, mint sorsa egyedül, magányosan, társtalanul. Semmi értelme sincs olyasmit keresni, amit az ember nem akar, vagy nem tud megtalálni. Egyedül van.
Homokvárat építgetett eddig, felhőkből szobrokat emelt. Ideje elengedni az IDEÁLIS FÉRFIT.

* * *

Ezután nem sokkal később gyönyörűséges dolog történt. Egy záporos tavaszi napon épp a barátnőjéhez igyekezett sietve Mária, amikor óvatlan módon elveszítette a táskájából az okirattartóját és a kis jegyzetfüzetét.
Bottal üthetem nyomát, gondolta magában, bosszankodva figyelmetlenégén és óvatlanságán, amikor csengettek az ajtón. Magas, mosolygós, szolidan öltözött férfi állt az ajtóban, kezében a kis csomaggal.
Zoltán egy könyvelőirodát vezetett a közeli városban, nőtlen volt, nagy természetbúvár és lelkes hobbikertész. Viszont sosem volt az a kifejezett FÉRFIIDEÁL. Sem a mesék csodás férfija. Alkatán, megjelenésén lecsusszannak a tekintetek, semelyik hollywoodi filmben nem kapna szélesvásznú jelenetet – már ami a küllemét illeti...
Mária elégedett mosollyal nyugtázta a becsületes megtaláló kedvességét, s az ezt követő tartalmas és hosszú beszélgetést újabb és újabb egyre hosszabbra nyúló találkozások követték.

Egy évre rá ugyanazon a tavaszi napon esküdtek össze, mint amelyiken Zoltán olyan türelmetlenül csengetett.

* * *

Évek és hónapok nem várják meg az embert. Az idő tovább viharzik.
Mária kerek pocakját Zoltán simogatja, a kis pocaklakó, kisfiú, a kistesó, finom rúgkapálással jelzi, hamarosan szót kér, s a világra születik.
Eközben a kis Marika, négyéves, vidám, szöszke, huncut kislány, a család kedvence, türelmetlenül várja a kisöcsit.
Alig látszik ki a fodrokból-bodrokból, loknikból, habos ruhácskákból...