A változás szele

Póda Csanád 2012.1.4. 6:20

Kiabál. Megütött. Bánt... De szeret!

Azt hiszem, említettem, hogy szeretnék mesélni az önáltatásról. Ennek is eljött a pillanata.

Úgy vettem észre, hogy sokan hajlamosak benne maradni valamiben, ami már rég nem működik, legyen az párkapcsolat, munkahely, vagy akármi más.

Vegyük a bántalmazott nőket. Vajon miért tartanak ki férjük, barátjuk, élettársuk mellett, ha többször is megüti, veszekszik vele, ordít és megalázza?

Azt mondják, szerelem. Én viszont azt mondom, túl sokat dobálózunk ezzel a szóval. A pszichológiában ezt azzal magyarázzák, hogy az ember szeret konzisztensnek látszani. Ha egyszer kimondtam, hogy szeretem, akkor tartom is magam ahhoz. Még akkor is, ha már rég nem igaz. Mert egy nő legyen hűséges, éljen a szerelméért. De hogy élhetünk olyasvalakiért, aki nem szeret viszont? Megéri a megaláztatás, a fájdalom, a kín? Könnyebb ezt elviselni, mint beismerni, hogy tévedtem, és megtenni az első lépést valami jobb felé?

Van egy barátnőm, akinek volt egy barátja. A barátot „kihúzta” az előző szakításából, ő volt neki a lelki kukája, aztán összejöttek. Aztán a Srác elhagyta az előző lányért. Összevesznek, a Lány énképe romokban, szenved. A Srác felajánlja az alkalmi szexet búcsúzásképp, mert miért ne. A Lány visszautasítja, mert mégis. Sír, kivan, összeomlik.
Eltelik egy hónap, kettő, majd írja nekem, hogy sikerült a Sráccal normálisan beszélni, és azt mondta neki, hogy többet nem fog keresztülnézni rajta. És a Lány örül, végre helyreállt az önértékelése, és alkalomadtán majd újra ad neki második esélyt. S mikor én ezt visszamondom neki, annyit mond, hogy ez a szerelem.

Ez a szerelem?!

Ez a félelem a változástól. Ez a félelem, hogy valami lehet másképp is. Hogy nem úgy kell lennie, ahogy most van. Hogy lehet másképp.
Csak kényelmesebb nem változtatni.