Éjszakai érintés

Onódi Gábor  2010.8.4. 6:44

Éjszaka van, körülölel a sötétség. Hazafelé tartok. Szeretek éjszaka autózni, kiürülnek az utak…

,…a napközbeni tolakodás, rohanás semmivé foszlik, és átadja helyét a nyugalomnak és békének. Sejtelmessé válik a táj, a fényszórók ugyan utat törnek maguknak az éjszakába, konokul és kérlelhetetlenül, de a táj igazi arca rejtve marad. Ahogy az a kevés utazó is, aki rója a kilométereket ezen a késői órán. Ilyenkor élvezet a vezetés. A motor egyenletes zúgása, a szél halk suhogása, a magány rengeteg gondolatot, emléket ébreszt bennem.

Eszembe jut egy évekkel ezelőtti reggel. Február közepe volt, a tél már visszavonulót fújt, de búcsúzóul utolsó erejével sűrű ködöt lehelt a tájra. Emlékszem késve ébredtem, rohanva bekaptam a reggelit, ekkor már tudatosult bennem, menthetetlenül elkéstem. Kiléptem a házból: utolsó ellenőrzés, papírok, telefon, pénztárca rendben, indulás. Beszálltam a kocsiba. Hideg borzongás futott végig rajtam, messzi észak simogatása, baljós, hideg érintés.

Elindultam. Vezettem már ködben, nem is keveset, de ezen a napon valahogy mindenki nagyon lassan haladt. Nekem meg siethetnékem volt, egyre nőtt bennem a feszültség, amit a kialvatlanság és az elmúlt hónapok munkahelyi vitái is tápláltak. Pár kilométer után megelégeltem a vánszorgást egy kamion mögött, előzni kezdtem a hatalmas testét komótosan vonszoló behemótot. Egészen eddig a pillanati szerencsés embernek mondhattam magam. A sors mindig kegyes volt hozzám: bármilyen veszedelem környékezett is meg, mindig kicsúsztam a karjai közül. Ám ezen a februári reggelen az őrangyalom félrenézett, talán csak egy pillanatra, de a halál csókjához ennyi pontosan elég volt. A kamion előtt haladó autó fékezett, szemben a ködből felsejlett egy fényszórópár, vissza kellett sorolnom, a kerekek pedig a hirtelen fékezés, irányváltás hatására elvesztették a tapadást a jeges úton. Nem voltam többé a kormányzó sofőr, csak utas, aki tehetetlenül rohan a végzete felé.

Ha behunyom a szemem, máig fel tudom idézni azt a vészterhes csendet, ami megelőzte a fém semmihez nem hasonlítható sikolyát, ahogy földnek csapódva enged a fizikának, szerkezete megrogyik, az utasteret betöltik az üvegszilánkok, közben a táj pörögve változik körülöttem…

Megszűnt a tér és idő, csak kétségbeesés, értetlenség és félelem volt: mi történik, mikor lesz vége és hogyan??? A baleset pár pillanata hosszú perceknek hatott. Háromszor fordult át az autó a tetején, míg végül megpihent, ép karosszéria elem nem igazán maradt, a motor egyik bakjáról leszakadva a földet súrolta, a fagyos mezőt beterítették az alkatrészek…

Szinte karcolás nélkül szálltam ki a roncsból. Akkor, ott, az autóm maradványai mellett fel sem fogtam, milyen szerencsés vagyok.

Csak most, hosszú évek távlatából érzem annak súlyát, mi minden maradt volna ki az életemből. Mára már megtaláltam a szerelmet, és életemben először igazán boldog vagyok. A harminchoz közeledve még előttem az élet, amit majdnem eldobtam egy felelőtlen hajnalon. A legrosszabb a tudat, hogy nem csak magamat, de másokat is szörnyű veszélybe sodortam. Hatalmas erővel csapódhattam volna a szemből érkezőbe, elsodorhattam volna az előttem fékezőt…. Belegondolni is borzalmas.

Egy hullócsillag ránt vissza a jelenbe, fénye bevilágítja az eget egy pillanatra. Zöldes, sejtelmes villanással fejezi be útját. Sosem láttam még ehhez foghatót, ezt is elmulasztottam volna, pedig talán egyedül én láttam ennek az égi vándornak az utolsó pillanatait.

Mi a tanulság a történetemből? Talán hogy ne üljünk fáradtan autóba, ne becsüljük túl saját képességeinket – de talán valami sokkal több is! Becsüljük a pillanatot, becsüljük magunkat! Soha nem tudhatjuk, mikor veszi ki a sors a kormányt a kezünkből, de addig is éljünk úgy, hogy mosollyal, elégedetten gondoljunk vissza az útra, melyet magunk mögött hagyunk.

Hozzászólások

@

Küldés