Tejfogak

Csepi Zsuzsa 2008.1.19. 15:33

A gyerekek a vidám ötletek és bölcs megjegyzések kiapadhatatlan forrásai.

Nyugdíjas pedagógus vagyok, iskolában és óvodában is dolgoztam, tehát gyakorlatilag ismerem ezen korosztály életkori sajátosságait. Nevelőként nagyon jó barátságban voltam kis védenceimmel, s talán ezért is mondhatom, hogy a munkám során rengeteg kellemes, vidám helyzettel, szójátékkal, derűs félreértelmezéssel találkoztam.

Nyitott vagyok mindenféle, fantázia alkotta kreativitás előtt, így a gyerekek megtiszteltek azzal, hogy beavassanak az úgynevezett „komolyan” gondolkodó ember számára határtalan elképzeléseikbe.

Barátkoztam nyári rövidnadrág hátsózsebében behozott, akárki számára nem látható manókkal. Egy alkalommal „hazavitt” az egyik kis ovisom a szemébe zárva – szerette volna, ha este is vele vagyok és beszélgetünk. Egy ízben azt kellett magyaráznom, hogy a mindennapi kenyerünk, az nem azonos a mindennapi tenyerünkkel stb.

Most gyakorló nagymama vagyok, s a kis unokáim, két fiú, e téren minden várakozásomat felülmúlja. De ez egy másik téma...

Talán a követhetetlen információdömping teszi azt, hogy a mai gyerekek rendkívül tájékozottak, vagy éppen nem bírják a maguk kis értelmezésében jó helyre tenni az új ismereteket. Mindenesetre ebből eredően néha nagyon jó, derűs szituációk keletkeznek.

Falunkban most rendkívül esztétikus kivitelezésű, meleg, otthonos, barátságos óvoda működik. A gyerekek létszáma ideális, a pedagógusok szakképzettek, és ami a legfontosabb: szeretik a gyerekeket. Keresztlányom második gyermekét csak ötéves korában adta óvodába. A kislány rendkívül érdeklődő, egészségesen kíváncsi. Felnőttek, idősebb nővére, kisfiú unokatestvérei, aktív nagyszülők veszik körül. Ő mindenkitől gyűjtögette az ismereteket és ezzel felvértezve indult az oviba, ahová nagyon kívánkozott. Az első napokban feltérképezte a helyzetet, s ennek megfelelően készült. Vitt magával egy táskát reggel, amibe előző este bepakolta a „jutalomfalatkákat”, csokoládé és cukorka formájában, hiszen a kutyusnak is így szokták. Név szerint készítette el: ha a kis ovis majd szót fogad, megeszi, ha aznap elalszik délután, ha nem rendetlenkedik... És hasonló módon csoportosította a jutalmazás formáit. Minden foglalkozásban részt vett, otthon pedig kultúrműsort rendezett és kiosztotta a szerepeket az oviban látottak alapján. Teljesen azonosult az ott látottakkal, elragadták a mesék, otthon ő mesélte a többieknek.

Az egyik hétvégén azonban történt valami, ami rendkívül szomorúvá tette. Reggel szótlanul üldögélt, nemigen szólt senkihez. Szerencsére megérkezett a nagymama, akinek elmondta nagy félelmét. Azzal kezdte, hogy nagyon sajnálja, hogy már csak félévet fog járni óvodába. A mama nyugtatgatta, hogy nem baj, hiszen az iskolában is éppen olyan jó lesz, mint az óvodában, azzal a különbséggel, hogy ott majd megtanul írni és olvasni. Ám őt ez szemmel láthatóan nem érdekelte. Feltette hát a nagy kérdést, ami annyira izgatta: Igaz-e, hogy aki iskolába megy, annak kihullanak a fogai? Ő bizony nem akarja, hogy az övéi kipotyogjanak, hiszen ő rendszeresen mossa, gondozza azokat, pontosan azért, hogy szépek, egészségesek maradjanak. És látta a Fruzsi fényképét, aki milyen csúnya volt, amikor nevetett, minden foga hiányzott elöl…!

Ilyenkor nem tudja az ember, mit csináljon ezzel az édes kicsi gyermekkel, akinek ekkora gondja van?! Nagymamája nevetve felkapta, és elmagyarázta neki, hogy is van ez, és milyen „vasfogakra” cseréli majd. Persze csak akkor lesznek szépek, erősek, ha azokat is figyelmesen gondozza majd, mind ezeket a tejfogakat.

Hétfőn persze már a kislány tartott előadást az óvodában arról, hogy milyen vasfogai lesznek, ha majd iskolás lesz...