Düh

Puha Andrea  2010.1.28. 6:48

Duzzogtam. Nem: inkább dühöngtem. Ültem a buszon, az ablaknál, és rohadtul nem érdekelt, hol van Kisbér.

Kedvem támadt végigkarcolni az ablaküveget, letépni az ülés huzatját, sőt, menet közben kiugorni a buszból. De csak ültem és szorongattam a kezemben a jegyet, meg a pénztárcámat. Kezdett melegem lenni a kabátban, ám az sem érdekelt. Képzeletben üvöltöttem mindenkire.

– Hé, mi van? – bökött oldalba barátnőm. Éppen a buszsofőrrel ordítottam gondolatban.
– Semmi. – mormogtam, és kibámultam az elméletben összekaristolt ablakon.

Igen, talán az ügyfélszolgálaton ingott meg először a lelki békém, mikor a támogatásom átutalásával kapcsolatos problémákat próbáltam elsimítani. A hölgy, aki fogadott, közben telefonált, így nehezen tudtam olvasni a szájáról. Csak ültem a széken és próbáltam képben maradni, mikor szólt, hogy végeztünk. Kicsit furán nézett rám, még a telefonkagylót is eltartotta a szájától, mikor végre megértettem, mit akar. A szeméből láttam, hogy nem először mondja. Elköszöntem.

– Hol van Kisbér?
– Nemtom’…

Aztán a bank. A kollégiumi díjamat mentem átutalni. Kikaptam a sorszámomat, máris beállhattam a sorba. A digitális kijelző után arra saccoltam, vagy a 2b, vagy a 26-os ablakhoz kell mennem. Besétáltam, huszonhatos sehol. Marad a 2b. Egyes, kettes, hármas ablak. Haladás: 2a sehol. Már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem kell-e nekirohannom az ablaknak, valahol a kettes és hármas számú között, hogy eljussak a 2b-hez, mint Harry Potter a tizenegyedik és háromnegyedik vágányhoz, mikor a szemem sarkából feltűnt, hogy az egyik pasi már nagyban vidul rajtam. Felé fordultam, mire közölte, hogy ugyan, fáradjak már fel az emeletre. Bűbájos mosollyal megköszöntem. Az emeleten egy férfi várt a huszonhatosnál. Valahol az átutalás közepén kérdezett tőlem valamit, amit nem értettem. Próbáltam más szögből nézni a száját, hátha megvilágosodom, de kicsit nehézkesen ment. Kábé úgy nézhettem ki, mint aki egy kobrát próbál megbűvölni, mert a pasi felvont szemöldökkel rám nézett, előre dőlt, majd valószínűleg feljebb emelte a hangerőt, mert érthetőbb lett a szájmozgása. Mondjuk előbb is rájöhettem volna, hogy ha valakinek a képébe mászom, attól még nem fog jobban artikulálni. Kicsit feszülten hagytam ott a bankot, de nem törődtem vele. Sosem voltam az a típus, aki könnyen felhúzza magát az ilyesmin. Belepakoltam a táskámba a pénztárcát. Előszedtem a fülhallgatót. Benyomtam valami pörgős számot.

A buszsofőrökkel mindig is érdekes volt a viszonyom. Volt, amelyikükkel jól kijöttem, de volt, aki síkhülyének nézett. Ma pont az utóbbihoz volt szerencsém. Valahogy sikerült betáncolnom a busz elé, úgyhogy jól lehordott. Mázli, hogy süket vagyok, legalább nem hallottam. Viszont éreztem. Az ilyesmit úgy lehet érezni, de úgy… mint ahogyan azt is megérzem, ha szólítanak, vagy ha valami történik. Olyankor az ember arcán végigkúszik a hideg vagy a forróság, az adott helyzettől függően. Győrbe kértem jegyet, úgy tudtam, egyenes járatra szálltam fel, mire megint hang kikapcs, artikuláció a nullán, piros lámpa meg villog ezerrel. A sofőr mozdulataiból negyedszerre leesett, hogy át kell majd szállni valahol, de akkor az emberem már jócskán kiabált meg röhögött. Hülyegyerek-feeling újra.

Dühöngtem. Persze, meg lehet mondani az embernek, hogy:,, Hallássérült vagyok, szájról olvasok, tessék úgy beszélni!”, de húsz év után kicsit belefárad az ember. Különben is, vagyok olyan makacs és büszke, hogy nem mondom meg, mert így is meg akarom állni a helyem. Optimista vagyok, és hatalmas az öniróniám, de időnként gyűlölöm, hogy magyarázkodnom kell, mert nem hallok. De csak időnként. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyeneken rágódjak.

– Ez Kisbér! – mutatott az útjelzőtáblára barátnőm.
– Tényleg – mosolyogtam.

Elvégre az a fő, hogy végül a dolgok megoldódnak.

Hozzászólások

@

Küldés