Csónak

Puha Andrea  2011.5.23. 4:49

Csend. Tompa bizsergés. Vakít a nap. Összehúzom a szemöldököm.

Ülök a tóparton és hajtogatom a kezemben a papírt. Egy hattyú siklik el előttem. Kecsesen ívelt a nyaka, méltóságteljesen úszkál, hatalmas lelki nyugalommal. Szeretnék én is olyan nyugodt lenni!

Hajtogatom a papírt. Évek óta nem hajtogattam már csónakot, de az ujjaim még emlékeznek a mozdulatsorra. Automatikusan forgatom a fehér kis lapot. Néha abbahagyom, és kenyeret dobok a tóba. Elnézem, amint a hattyú utánakap.

Ő vajon honnan tudja, hogy hová kell mennie? Merre kell repülnie? Hogy hol kell költenie, és hogyan kell felnevelnie a gyerekeit? Honnan van a méltósága, békéje, tartása, ami úgy sugárzik róla, hogy öröm ránézni?

Hajtogatok. Mindjárt kész van a csónak.

Néha hattyú vagyok. Úszom a saját tavamon és repülök a saját egemen. Olykor viharba kerülök, küszködöm, nehogy lezuhanjak. Céltudatosan repülök, mert tudom, merre kell. Valami belső hang vezet. Máskor azonban van, hogy én, aki mindig is tudtam úszni, megtorpanok a tó közepén, és elfelejtem, hogy kell. Fulladozok, kapálózom, csupa víz leszek, és kétségbe esem. Aztán szól valami belső hang és megnyugszom.

Ráteszem a papírcsónakot a vízre. Meglököm, induljon el.

Tanácstalan vagyok. Tényleg mindent megteszek, ami tőlem telik, mégsem tudom, elég jó vagyok-e? Hallgatok. Figyelek, hátha megszólal a belső hangom. Szól. Háborog. Lázad. Nyugtat. Észérvekkel jön nekem. Zsákutca zsákutca hátán. A kiutat keresem. Türelem. Csak ezt kapom válaszul.

A csónak imbolyog, táncol a hullámokon. Dacol a nedvességgel, a széllel, a természet erőivel. Bírja még. De meddig?

Lelkes Edmund felvétele

Hozzászólások

@

Küldés