Önámítás vagy önnyugtatás?

Haizok Melinda 2014.6.16. 3:12

Ha a saját belső világunkkal nem élünk harmóniában, akkor mégis mit közvetítünk kifelé?

Egyre gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akik szeretnék elhitetni elsősorban önmagukkal, hogy ők igenis boldogok, minden nehézség és kilátástalanság ellenére.
Ezzel még nem is lenne gond.
Ám, mi van akkor, ha már ennek semmi köze sincs a jó érzéshez, a kiegyensúlyozottsághoz, s igazából csak arról van szó, hogy szeretnének a környezetüknek valami szépet mutatni arról, ami nincs.

Az ember becsapja önmagát, s ha az a másik nem hülye, tán még észre is veszi. Mit tesz ilyenkor a külvilág? Két lehetősége van. Vagy megmondja az illetőnek, hogy ez így azért mégiscsak gyanús. Vagy bólogat elégedetten, megértően és elfogadóan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Hazudunk, amikor a családunkkal védekezünk, amikor a társunkat hozzuk fel a tökéletes élet megtestesítőjeként, vagy amikor azt állítjuk, munkahelyünk az életünk egyetlen igaz értelme.
Lehet az embernek csodálatos és már-már tökéletes családja, partnere és állása, de ebben hol van az én? Az az individuum, akiből mindez ki kell(ene) hogy induljon? Ha a saját belső világunkkal nem élünk harmóniában, akkor mégis mit közvetítünk kifelé? Ettől függetlenül lehet minden tökéletes körülöttem, mindössze az „én világa” hever romokban és rejti el fájdalmait a környezete elől.

És mi történik akkor, amikor ezt az állapotot a tökéletes család, társ vagy a barát nem veszi észre?

Odafigyelésre, türelemre, és elsősorban őszinteségre van szükség. Ha az ember úgy érzi, valamiért nem halad előre, akkor ne bújjon el valami mögé, amit ő ideálisnak vél, hiszen semmi sem az. Mindennel lehet takarózni, addig, amíg ez ki nem forrja magát. Akkor már általában késő és nehezen visszafordítható folyamatról van szó. Ha úgy érezzük, a probléma túl mélyen gyökerezik, érdemes szakember segítségét kérni. Segítségkérésbe még senki sem halt bele. Lehet, épp ez változtat életünk és belső világunk rögös útján.