Pia fraus

Bányai Ilona 2014.6.4. 2:00

Nincs a világon olyan ember, aki még nem kényszerült soha hazugságra.

A hazugságok, még a jó szándékú, kegyes hazugságok is végig kísérnek egész életünk során. Az első anyai nyugtatástól kezdve: Nincs semmi baj! Pedig dehogy nincs: lehet betegség, félelem, sérülés, ezer meg egy rossz, de anya akkor is azt mondja, semmi baj...

Aztán jönnek sorban a mindennapi csalódások. Az első nap az oviban, és anya nincs ott, elment, elhagyott. Egy egészséges, kiegyensúlyozott kisgyerek hamar túl is teszi magát a csalódáson, eltereli a figyelmét a sok újdonság, a gyerekek, a játék. Aztán, amikor anya megérkezik, helyreáll a világ rendje.

Ilyen mindennapi hazugság még a „nem fog fájni”. Nem fog fájni a szuri, a foghúzás, a műtét. És mi elhisszük, mert fel se merül bennünk, hogy anya nem mond igazat. Lehet, hogy aztán örökre megmarad a kételkedés, de akkor, ott mindig hiszünk. Hinnünk kell, mert ha már anyának se hiszünk, akkor kinek?

Ezek az apró hazugságok részei az életünknek. Tetszik, nem tetszik, hozzátartoznak a mindennapjainkhoz. Legtöbbjüket azonnal elfelejtjük, de van néhány, amely megmarad. Felnőtt, már családos gyermekem máig őrzi a tízéves kori emléket, amikor egy kórházi kivizsgálás előtt „becsszóra” megígértette velünk, hogy ahhoz az – egyébként felnőtt számára is kellemetlen – vizsgálathoz, amelytől nagyon elijesztette egy kis betegtársa, nem adjuk a beleegyezésünket. Sajnos, az állapota súlyosabb volt, mint gondoltuk, és pár óra után behívattak minket a kórházba. Nekünk szegezték a kérdést, hozzájárulunk-e a beavatkozáshoz, de tudnunk kell, hogy mindenképp szükséges, és valószínűleg rövid időn belül, életmentő jelleggel a beleegyezésünk nélkül is elvégzik. A különbség csak az idő és a kockázat. Természetesen, azonnal beleegyeztünk, hiszen a gyermekünk élete és egészsége minden adott szónál fontosabb. Ezek után sok időnek kellett eltelnie, mire visszanyertük kisfiunk feltétlen bizalmát.

Minden nap újra és újra rákényszerülünk a hazugságra. „Persze, hogy nem vagy kövér.” „Te vagy a legokosabb.” „Legközelebb majd jobban sikerül.” Ki ne mondta volna már ezeket és ehhez hasonlókat úgy, hogy tudta, legközelebb sem biztos, hogy jobb lesz, és mindig van, aki még okosabb, ügyesebb, szebb vagy szerencsésebb. És csak reménykedhetünk, hogy ennél rosszabb nem lesz. Hiszen vannak nehéz igazságok, nagy bajok, betegségek, tragédiák, amelyek próbára teszik lelkierőnket.

Hiszen hogyan lehet egy gyermeknek elmondani, megmagyarázni, hogy nem látja már soha a nagymamát? Vagy azt, hogy apa többé már nem velünk lakik? Ilyenkor megpróbálunk olyat kitalálni, amivel megnyugtathatjuk, kisebbíthetjük a súlyos tényeket. De nem csak a gyermekek, a felnőttek számára is fontos, hogy milyen formában értesülnek a rossz dolgokról. Néha kapaszkodót jelenthet egy kegyes hazugság, még akkor is, ha mindkét fél tudja az igazat. A súlyos beteg számára a biztatás akár a javulást is elősegítheti, hiszen a hit csodákra képes. Valamennyien hallottunk már váratlan és megmagyarázhatatlan gyógyulásokról, amik előtt az orvosok is értetlenül állnak. Lehet, hogy egy kegyes hazugsággal kezdődtek, egy bátorítással, ami erőt adott a folytatáshoz, a küzdelemhez.

Láthatjuk: a világunk nem fekete-fehér, nem jó és rossz, hanem a kettő keveréke. A hazugság is szolgálhat jó célt és az igazság is tönkretehet mindent. Törekednünk kell az igazságra,de néha jól jöhet egy kis kegyes hazugság.