Az író válaszol (19): Nagy Attila

Bíró Szabolcs  2013.11.18. 3:20

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak. E heti célpontunk: Nagy Attila.

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar írók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.

Nagy Attila 1975-ben született Tokajban. Szlovákiába a tanári diploma megszerzése után, feleségét követve került – Dunaszerdahelyen telepedett le. Az irodalom és a történelem iránti szeretet korán felébredt benne, és fokozatosan teljesedett ki életében. Előbb, tíz éven keresztül a Katedra, a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapjának a szerkesztője volt, majd grafikai és webdesign szakirány felé váltott. Munkája mellett a helytörténet-kutatás foglalkoztatja, azon belül is a regionális egyháztörténelem. Elindítója a csallóközi katolikus templomokat bemutató Sancta Mater Ecclesia in Chalóköz című könyvsorozatnak, melyen belül eddig négy kötete látott napvilágot. Elsősorban Dunaszerdahely város történetét érzi közel magához, de az összefüggések miatt a szűkebb régiótörténelem is vonzza. Célja a mikrorégió még elérhető dokumentum- és fotóanyagainak megőrzése és átadása az utókornak, ennek érdekében létrehozója volt a plébániai levéltárakat a régióban feldolgozni kívánó Csaplár Benedek adattárnak, illetve a 2012-ben indult dunaszerdahelyi helytörténeti portálnak. Kutatásai során az emberre, a közösségre fókuszál. Tagja a dunaszerdahelyi római katolikus közösség egyháztanácsának, illetve elnöke a konzervatív Biró Márton Polgári Társulásnak, valamint a felvidéki Keresztény Ifjúsági Közösségeknek. Három gyermek édesapja, és Az író válaszol sorozat eddigi egyetlen olyan megszólalója, aki nem prózai művekkel vált ismertté.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Régóta vetem papírra a gondolataimat, összegzéseimet, de ha „kellből”, muszájból vagyok kénytelen írni, az valahogy sosem sikerül. Vagy legalábbis sosem úgy, ahogyan szeretném. Lehet, tán ezért nem emlékszem az első – s biztosan borzalmasra sikeredett – írásomra…

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Azt lehet mondani, lassan bontakozott ki bennem az a „belső szerelem”, amit a helytörténet kutatása jelent. S mint említette, nem regényíró vagyok – Dunaszerdahely helytörténetével foglalkozom. A kutatással, a „titkokba pillantással” járó aktív közlésvágy azonban régóta kísértett. Ez a „szerelem”, ez az átadni akarás motivált, és hajt ma is.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

A leginkább az, hogy miért is nekem, egy tokajinak kellett a várostörténettel behatóbban foglalkoznom. És az is, milyen mostohagyermek volt maga a téma, mármint a helytörténet. Olyan, amelytől valamiért mindenki elfordította az arcát. Sokszor még ma is furcsállva döbbenek rá, miért nem kellett ez senkinek. Pedig ha sokan tudták volna, mennyi minden tárul ki így a város – és természetesen ezáltal az egykor itt élt emberek – életéből. Igaz, nekem Dunaszerdahellyel kapcsolatosan nincsenek gyermekkori saját emlékképeim, hiszen nem itt születtem. Nekem nem „megélt ízek, hangok, hangulatok” jönnek elő, hanem egy másfajta emlékezet jön elém: több száz év hihetetlen, szövevényes távlata. Régi, poros okiratokon, végrendeleteken, leveleken, még soha nem olvasott feljegyzéseken, jegyzőkönyveken keresztül az élet sokszor elképesztő, s hálószerűen egybefonódó pillanatképei, lenyomatai. Mondhatnám, megannyi élet-pillanat, megannyi örömmel vagy bánattal teli életút. Apák büszkesége, anyák könnyei. Amire senki sem emlékezhet – csak az elszáradt tinták. S anekdota helyett inkább azt az örömemet osztom meg, hogy mára szerencsére sikerült megfordítani ezt a visszás helyzetet – s hogy jómagam is aktív részese vagyok annak a folyamatnak, amely miatt ma városunkban reneszánszát éli a helytörténet.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

Úgy érzem, rengeteget. Egyre fontosabbak a részletek, s az, hogy a kezem alól kikerülő munkák szakmailag rendben legyenek, és hitelt érdemlően, pontosan alá is legyen támasztva a bennük lefektetett tényanyag. Ezért is próbálok minden újabb kiadványt a lehető legkörültekintőbben előkészíteni, akár egyre hosszabb kutatások, előtanulmányok árán is.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Nehéz erre válaszolni. Dédelgetek magamban regényírói terveket, ám tisztában vagyok azzal, hogy egy jó történelmi regény olyan, mint egy József Attila-vers. Tiszta szövésű, kimunkált, páratlan darab. És nem mindegy, ki írja. Arra születni kell.

Mi az elsődleges célja íróként?

Átadni a felfedezés, a rádöbbenés örömét. Identitást erősíteni. Büszkévé, bizakodóvá tenni a fiatalokat, igaz magyarokká. Odaadni a titkokat, lángot dobva rájuk, hogy ők is égjenek. S nekem is égnem kell, ha gyújtani akarok.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Talán a Szerdahely szíve. Egyrészt azért, mert az életem egyik szegletkövéről, a Szent György-templomról szól. A titkok titkáról, arról a helyről, ahol a múlt találkozik a jelennel. Másrészt azért ez a kötet, mert sikerült igazán szép albummá varázsolni. Hogy érthető legyen, talán érdemes elmondanom, hogy a könyveimet nemcsak írom, hanem én magam tördelem is – azaz én vagyok a műszaki szerkesztő is egyben. A Szerdahely szíve, amikor kézbe foghattam, nagyon megdobogtatta a szívemet.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

Eléggé Szerdahely-koncentrikus lettem. Ahogyan beleásom magam a részletekbe, úgy válik ugyanis számomra egyértelművé, mennyi mindent el lehet még mondani erről a városról. A következő kötet a jövőre százéves I. világháború kapcsán a hátországi mindennapokról fog szólni, s a kevéssé ismert hadifogolytábor története kerül feldolgozásra. Emellett, minthogy egyszerre több mindenen is dolgozom, a következő kétéves tervben szerepel A fénnyel írt város címmel egy grandiózus, több száz oldalas, méreteiben is hatalmas képes album megvalósítása, amely több mint száz esztendő legkevesebb 1500-2000 fotográfiáján keresztül mutatja majd be az életet 1880 és 2000 között.

Van írói példaképe?

Az nincs. Azonban kedvenc íróim számtalanok.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Egyetlent sajnos nem. Valahogy nem vagyok híve annak, hogy egyet a többi fölé emeljek – ráadásul méltatlannak is tartom magam erre. Meg hát a sokszínűség híve vagyok. Tegyem hozzá gyorsan: leginkább a saját kultúránk sokszínűségéé!

Hozzászólások

@

Küldés