Az író válaszol (22): Raana Raas

Bíró Szabolcs  2013.12.9. 3:55

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak. E heti célpontunk: Raana Raas (Görgey Etelka).

Különleges interjúsorozatunkban kortárs magyar regényírók válaszolnak ugyanarra a tíz kérdésre, mely írói pályafutásukat, alkotói céljaikat, látásmódjukat és olvasói szokásaikat boncolgatja.


Raana Raas (polgári nevén Görgey Etelka) 1974-ben született Komlón. Hivatásos szakmáját tekintve teológus, hebraista, református lelkész. A középiskolát Pécsett végezte egy magyar-olasz gimnáziumban, utána a Károli Gáspár Református Egyetemen hallgatott teológiát, ugyanott végezte a doktori programot is. Disszertációját 2007 decemberében védte meg. Időközben elvégezte az ELTE Hebraisztika szakát is. Regényíróként 2006-ban debütált, akkor jelent meg a Csodaidők című sci-fi sorozatának első kötete, Az ogfák vöröse. A négy részes Csodaidők után, 2012-ben kezdte publikálni az Időcsodák című sorozatot, mely jelenleg második köteténél jár. Regényírói tevékenysége mellett számos ókori, vallási témájú szakcikke is napvilágot látott.

Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?

Sosem éreztem „kell”-nek az írást: saját szórakoztatásomra kezdtem írni a sokkal-sokkal később megírt Csodaidők könyvem előtörténetét, azaz igazából azt a gondolatkísérletet, hová futhat ki a világunk. Ez aztán fiókban maradt, míg évekkel később el nem tüzeltem. Sajnos utána előkerült egy biztonsági mentés CD-n, ezt már nem semmisítettem meg, bár lehet, hogy jó lenne, nehogy bárki is belenézzen.

Innentől számítva sokáig tartott, mire elkezdte aktív írói pályáját?

Viszonylag: bő fél évtized. De igazából nem vagyok aktív író. Hol írok, hol nem, életemnek csak kis szegmensét foglalja le az írás.

Ha az első könyve megjelenésére gondol, milyen érzések, gondolatok jutnak eszébe? Esetleg egy anekdota ennek kapcsán?

Fú! Hát a döbbent öröm, amikor megkaptam az Animus kiadó igenlő válaszát. Biztos voltam benne, hogy senki sem fogja kiadni. Anekdota nem kapcsolódik hozzá, főként e-mailben tárgyaltunk a kiadó vezetőjével, Balázs Istvánnal.

Hogy látja, mennyit, illetve miben változott írói stílusa és látásmódja, amióta az első könyve napvilágot látott?

A stílusom nagyon sokat változott, és ez főleg a szerkesztőmnek köszönhető. Ő tanított meg a lényegre koncentrálni, nemcsak a megfogalmazásban, de magában az írásban is. A látásmódom nem sokat változott, inkább csak mélyült, finomodott, ami jórészt az eltelt éveknek köszönhető.

Mindig is azt a műfajt szerette volna művelni, melyet ma is képvisel?

Erre a lehető leghatározottabban vágom rá az igent.

Mi az elsődleges célja íróként?

A szórakoztatás. Elvinni innen az olvasót – de aztán visszahozni, remélhetőleg nem ugyanúgy, ahogy elvittem. Kipihentebben, új élményekkel gazdagodva. Talán-talán egy kicsit nyitottabban másokra, az életre, saját esendőségére, Istenre.

Eddigi pályája során mely könyve az, amelyikre a legbüszkébb, és miért?

Mint kvázi-egykönyves író, erre a kvázi egyre vagyok büszke, bár mostanában, amikor beleolvasok, jó pár olyan hibáját látom, amely a kiadáskor elkerülte a figyelmemet.

Miről fog szólni a következő könyve? Miért fontos önnek ez a téma?

A Csodaidők előtörténetéről. És egyrészt azért fontos, mert lassan másfél évtizede foglalkoztat, érlelődik bennem – másrészt pedig jórészt két ember élettörténete lesz, egyszerre nagyon hasonló és különböző, és engem a párhuzamos életrajzok, hasonlóságok, különbözőségek izgatnak legjobban az emberi életben. Vajon miért van, hogy ugyanaz az élmény az egyiket vallásossá, a másikat vallástalanná teszi? Az egyiket összetöri, a másikat megerősíti? Az egyiket kiforgatja önmagából, a másikat megerősíti saját identitásában? Számomra nem léteznek ennél érdekesebb és izgalmasabb kérdések.

Van írói példaképe?

Van. Zsoldos Pétert nagyon szeretem. És mostanában arra is rájöttem, hogy több rokonság is van közöttünk: a zeneszeretet, a science fiction szeretete – és hogy az írás mindkettőnknek inkább hobbi, mint életforma. Annak kifejezése, megélése, amelyet „normális” életünkkel nem tudunk szavakba, tettekbe önteni, megtapasztalni. Amiért egyébként olvasó emberek is vagyunk.

Meg tudna nevezni egyetlen regényt, melyet olvasóként, magánemberként a legjobban szeret, vagy amit a legfontosabbnak tart?

Zsoldos Péter Távoli tűz című könyve. Szeretni a hangulata miatt szeretem, fontosnak pedig a témája miatt tartom: a jóra törekvő ember, aki emiatt a nagy jóakarás miatt követ el óriási hibákat, és a nagy éltetni akarásban maga pusztítja el, amiért élt. Egyszerre jutnak róla eszembe a görög sorstragédiák és a keresztyén tanítás, amely szerint az ember önmagától képtelen a jóra. És a végén ott a fricska: a régészek, akik több évszázaddal később kiássák a főhőst, és közben mennyi marhaságot hordanak össze róla és a korról, amelyben élt, és amelyet mi, olvasók pontosan ismerünk…! Ókortörténészként ezt a részt mindig kifejezetten szórakoztató fricskának láttam, és most is, hogy eszembe jut, kénytelen vagyok szélesen vigyorogni. A könyveinkben mindig megpróbáljuk körültapogatni, mi volt, mi van, mi lesz, és mekkora bakokat lövünk! Hívő emberként azt gondolom, Isten néha ugyanilyen nagyot mosolyog a mi – írói, olvasói, emberi – baklövéseinken is.

Hozzászólások

@

Küldés