Párbeszéd

Madarász Ildikó 2009.3.10. 9:48

– Nagyon rég vártam már erre a találkozásra! Most, itt, veled szemben ülve hirtelen nem is tudom, hol kezdjem.

Egyáltalán kellene-e mondanom valamit! Olyan fura, mert a fejemben már ezer és ezerszer kigondoltam mit mondok, hogy mondom, hol tartok hatásszünetet, hol halkulok el... És most csak keresem a szavakat.
Olyan borzasztó! Még a hangom is el-elcsuklik, rossz, hogy nem nézel rám!
Most.pedig, hogy rám nézel, meg sem tudok szólalni!
Kismillió éve vannak kérdések a fejemben. Miértek. Miértek, amiknek ma már semmi jelentősége. Semmi, de semmi, s mégis bennem dübörög a válasz utáni vágy.
Talán, ha pár miértre választ adnál, könnyebb lenne nekem. Bár nem tudom, hogy akarod-e, hogy nekem könnyebb legyen?
Sokat beszélek. És még nem mondtam semmit!
Álmomban kérdéseket tettem fel, de válasz soha nem volt, csak a szemedet láttam. A millió kérdésből ma már csak egy maradt! Miért? Miért mondtad? Miért nem mondtad? Miért nem jöttél? Miért jöttél egyáltalán? Miért mondtad, hogy csak én és senki más? Miért nem mentettél meg – magamtól!? Tudom! Tudom, hogy nincs tökéletes élet! Nincs tökéletes állás, nincs tökéletes házasság, nincs tökéletes ház, nincs tökéletes gyerek, nincs tökéletes férfi, vagy tökéletes nő.
De hiszem, hogy van az életünkben sok tökéletes pillanat.
Tökéletes pillanat együtt nézni a naplementét.
Tökéletes pillanat egy tánc, egy csók, egy gyermek mosolya, egy csokor illatos ibolya, egy jó tál zöldbabfőzelék.
Csak jól kell percet választani.
Nem tudom. Én tudtam jól percet választani?
Ezen gondolkodom. Egy párhuzamos életen, amit jó lett volna előre látni, előre leforgatni, hogy aztán a jó döntés biztos legyen. Hogy ne legyen lázálom! A parázs mellett jó üldögélni. Biztonságban vagyok, folyamatos meleget ad, nem fázom, s nincs melegem. A lángok nem kapnak bele a ruhámba, a parázson sütögetett pecsenye a legfinomabb, s ha a kedvem úgy kívánja, csak locsolok egy kis vizet, s eloltom. Vagy épp ellenkezőleg, gallyakat dobálok rá, hogy felkorbácsoljam, hogy aztán újra parázzsá szelídüljön.
De én szeretem a lobogó tüzet! Imádom, mikor süti az arcomat a forróság, mikor szinte éget, mikor annyira elvakít a láng, hogy bele sem tudok nézni! Mikor a lángok az égig érnek, mikor csak két lábon állhatok a tűz mellett, mikor a lángokba nézve elrepülhetek, mert szárnyak nőnek a lángokból és repít, repít a fellegekbe. De aztán a lángok utolérnek és leégetik szárnyamat, már meztelenül állok előtte, és még mindig csak a forróság, már nincs mit levennem…
A tökéletes pillanatot hajszolom azóta. A tökéletes percet. S ha néha ráakadok, órákká nyújtom az elmémben.
Nekünk mennyi lehetett volna?
Milyen magasra repítettél volna? Hagytál volna a magasban repülni? Esetleg: repülhettünk volna együtt. Vagy csak papírsárkány lehettem volna a kezedben hosszú-hosszú kötélen? Nem tudom, mit mesél a szemed...
Jó lenne, ha most megszólalnál!