Keljfeljancsi

Nagy Csivre Katalin 2014.8.1. 2:42

Mindig úgy viselkedik, ahogy minden embernek illene...

Kezem ügyébe akadt egyik kedvenc gyerekkori játékom, legelső játékaink egyike. Melyikünk ne emlékezne rá? Kinek a gyerekszobájában nem volt ott a Jancsi, aki állandóan dülöngél jobbra-balra, mégsem dől el soha. A végén mindig egyenesen és szilárdan, újra meg újra talpra áll. Keljfeljancsi. Bohóckodtunk vele, lökdöstük ide-oda, mégsem fogtunk ki rajta – a kimeríthetetlen és állhatatos Jancsin.

Úgy adódott, hogy újra találkoztam vele. Leporolgattam. Ma már a gyerekeink játszanak vele. Megkopott ugyan, de most is talprapattan. Másképp veszem a kezembe, s irigylem is kicsit. Egyrészt, mert Jancsi sosem öregszik, másrészt meg mindig bölcsen viselkedik. Úgy, ahogy a halandó embernek is illene. Jön a próba, mindig a próba, ismét a próba, majd a bukás, ismét a bukás, és újrakezdés. Majd megint bukás. Mindig nagyobbat kezdeni, és nagyobbat bukni. Majd felállni. Jancsi mosolyogva meginog, de...

„Kitartás!” Mondogatta nekem oly gyakran a nagyanyám. Milyen gyakran mondom most ugyanezt a lányomnak, fiamnak. Gyakran elesnek, de már rohannak is tovább, makacs erőszakossággal, céltudatosan, következetességgel. Reménykedek, talán jobban meghallják szavam, mint én a nagyanyámét! Látom, hogy újra elesnek, majd felállnak. A legboldogabb anya vagyok ilyenkor. Honnan ered a kitartásuk, honnan indult az útjuk, s merre tart? Ki tudja? Hogy szeretnélek benneteket érett felnőttként látni, gyermekeim! Akiknek intellektusa és lelkiismerete erősen tartja a kormányt. Kitartóan.

S milyen lehet egyszer a befejezés? Valamiféle megnyugvás lehet. Mint amikor a kilőtt nyílvessző célba érkezik, vagy a magasban keringő repülőgép végre leszáll a célállomáson.
Mindaddig pedig kölcsönveszem Saint-Exupéry gondolatát és s szívembe vésem: „ Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.“