Tarts ki!

Kulcsár Tímea Ágnes 2014.7.28. 3:26

Szeretlek, súgja a nőnek a filmbeli hős, és a szívem majd megszakad az elkeseredett lányért...

– Tarts ki! – súgja könnyes szemekkel a főhősnő a főhősnek a moziban. A férfi ezer sebből vérzik, mozdulni már nem tud, de ajkán mosoly játszik. Megmentette élete szerelmét a haláltól, feláldozta magát, hogy a másik..., legalább a másik élhessen. Nem fogja túlélni az éjszakát, amit a kórházban fog tölteni félholtan a műtőasztalon, az orvosok szikéje alatt. A szájából majd egy cső fog kilógni, mert ahogy érzi, a tüdeje lassan összeomlik attól a késszúrástól, amit a szerelmének szántak. Infúzióra kötik majd talán, még az is lehet, hogy többször újraélesztik, amíg több órán keresztül küzdenek majd az életéért, de nem fogja túlélni.

– Tarts ki! – kiáltja a nő, ahogy a mentők szirénája eléri a füleket, és megsüketíti, megnémítja, megvakítja a nézőket. Kitartás! Furcsa. Mintha tényleg neki, a férfinak kéne kitartania, pedig nem. Feláldozta magát, mert ettől aztán igazán jó fényben fog feltűnni odafenn, és idelent is. Hiszen amikor a kés elé vetette magát, megmentett egy másik életet. Talán önző szándékkal, mert nem lenne elég ereje ahhoz, nem lenne elég kitartása ahhoz, hogy egy olyan világban éljen, ahol a másik csak por és hamu.

– Tarts ki – súgja újra a nő, immár jóval bizonytalanabbul, ahogy a kezében tartott csuklón érzi a pulzus utolsó verdeséseit, mint a pillangó szárnycsapásai, miután már lehullott minden por a törékeny szárnyakról. A mentősök rögtön munkához látnak, ahogy a férfi mellé érnek, de ő nem ereszti el a nőt. Meg fog halni, és az utolsó pillanatait nem azzal akarja tölteni, hogy vadidegenek taperolják a testét, megpróbálva némi életet lehelni belé, hogy legalább ne a mentőben lehelje ki a lelkét.

– Tarts ki! – leheli megint, de ő közel húzza magához a nőt. Összeszedi maradék erejét, összeomlott tüdejébe még présel egy sóhajtásnyi levegőt, hogy utoljára biztathassa. Neki több szüksége van kitartásra. Vigyáznia kell magára, a közös kutyájukra. Reggel majd mindig fel kell kelnie az üres ágyban, egyedül. Reggelit kell készítenie egy személyre, majd monoton munkába kell fognia, hogy a gondolatait elterelje róla. Aztán mikor este hazamegy, egyedül kell végignéznie a péntek esti romantikus filmet, azt a párnát ölelve, amin utoljára aludt, megpróbálva megtartani a férfi illatát olyan hosszan, amilyen hosszan csak lehetséges. Neki kell majd felkapnia a fejét, mikor valaki más ugyanazt a parfümöt viseli, mint amit ő is szokott. A szíve megdobban, a remény feléled benne, s bár tudja majd, hogy csak hiú ábránd, de ő még hisz a csodákban, na meg az összeesküvés-elméletekben. Aztán egyedül kell majd ágyba bújnia megint, hogy rémálmoktól gyötörve egyedül riadjon fel az éjszaka közepén, és vigasztalatlanul feküdjön vissza.

– Szeretlek – súgja a nőnek a filmbeli hős, és a szívem majd megszakad az elkeseredett lányért, mert ennél kegyetlenebb nem is lehetett volna, azaz ennél álszentebb. Hiszen, ha az utolsó pillanatban megutáltatná magát, talán a nő képes lenne továbbállni, összeszedni az erejét, az újat, amit abból nyert, hogy a szép emlékeket megmérgezi az új, gyűlöletesekkel.

A mentősök eltolják a férfit, a nő pedig beugrik a kocsi hátuljába, hogy kövesse őt a kórházba. Pár perc múlva változik a kép, a férfi tolószékben ül, de életben van. A nő kezét szorítja, és boldogabbak nem is lehetnének. Szinte csalódottan kapcsolom ki a tévét.
A filmek nem mutatják meg az igazságot...