Tipikus anyák?

Kovács Márta 2013.9.27. 2:53

Anyának lenni a legtipikusabb női szerep, ugyebár? Kérdezzünk csak meg egy öt-hatéves kislányt, mi lesz, ha nagy lesz!

Hát anya! És lesz legalább két gyereke: egy fiú és egy lány. Mert a fiúk tudnak szerelni, a lányok tudnak főzni, sütni, mosni, vasalni, takarítani és gyereket nevelni. Jobb esetben mindössze ennyit kell a nőnek vállalni, de egy idő után, az esetek többségében, mindezek mellett munkába is kell járni.

De maradjunk egyelőre otthon!

Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeinkkel otthon töltött évek a legszebbek, és a legmozgalmasabbak is egyben. Ez egy teljes embert követelő munka. Szép munka, és főleg azért szép, mert rajtunk a felelősség, mi döntjük el, mi a jó és mi a rossz a csemeténknek. Néha bizony nehéz a döntés, legyen az bármilyen aprócska probléma, vagy nagyobb horderejű feladat, amit meg kell oldani. Meg kell oldani, mindenáron, nekünk, mert csak mi, anyák, tudjuk a jó megoldást.

Ám mi van, ha mégsem tudjuk? Vagy csak bizonytalanok vagyunk?

Ahol gyerek van, általában van egy apuka is. Mi van az ő véleményével? Ja, hogy ő csak egy férfi, nem ért hozzá? Akkor irány a világháló! Bárki találhat megfelelő fórumot, csoportot, ahol felteheti kérdéseit, és biztosan kap választ is. Főleg hasonló gondokkal küzdő anyukáktól

Osszuk meg a gondokat másokkal is! Posztoljuk ki – ahogy ma divatos. Jó gyerekorvosra van szükség valamelyik városban, faluban? Már jönnek is az ajánlatok. Micsoda ingyen reklám ez a legtöbb megosztást kapó orvosnak! Szakorvos kell? Bőrgyógyász, szemorvos, ortopéd? Jönnek ismét a tapasztalatok: „Csakis ő, mert jól bánik a gyerekekkel, mindig ad cukorkát." „Ez a doktornő a legjobb szaki, igaz a gyerekeket nem szereti. Hozzá semmi esetre se forduljatok!” És jön egy hosszú történet arról, hogy mi történt a barátnőm testvérének a sógornőjének a gyerekével.

Egyik kedvencem az ilyen fórumokon, a „mit ehet, vagy nem ehet a baba". Igazán színes a kínálat. Néha parázs viták folynak. Az anyukák egymást „túlkiabálva” bizonygatják az igazukat, és ha valaki tájékozottabbnak, okosabbnak tűnik náluk, azonnal lecsapnak! „Nem kell félteni azt a gyereket! Az enyém már félévesen azt ette, amit az egész család!" „Tehéntej? Az enyém négy hónapos korától azt kapja, most ötéves, és semmi baja!" És valahogy mindig ezeknek a „hangoskodóknak” van igazuk. (Azt azért legalább minden anyának tudnia kéne, hogy a kisbabák szervezete még nincs felkészülve a felnőttek étrendjére.) Nem értem, hogyan működik ez? Tanácsot kérnek, de a jót el sem olvassák.

Nincs két egyforma gyerek, még testvérek között sem, így hát nyilvánvaló, hogy egy-egy betegség minden gyereknél másképp jelentkezik. Egy sima megfázás az egyiknek meg sem kottyan, míg van, akit napokig levesz a lábáról. Itt is jönnek a kérdések: „Mit tegyek? Egész éjjel fulladt, köhögött, hányt. Vigyem orvoshoz?" Bizony orvoshoz, mert vannak dolgok, amiket az anya sem tud megoldani. Az orvos is csak alapos vizsgálat után tudja kimondani a diagnózist, és nem biztos, hogy amelyik gyógyszer az egyiknek jó, az beválik a másiknál is.

És ha már a gyógyszereknél tartok: „Nyűgös babának lehet nyugtató kúpot adni?"
„Nem akar aludni, vagy rosszul alszik éjszaka, gyakran felébred. Adhatok neki este egy nyugtatót?"
„Egy hónapja szültem. Tudja valaki, mikortól fogja a kisfiam átaludni az éjszakát?"
Bizony nem egyszerű ezekre a bajokra megoldást találni. Nekem az jut az eszembe, hol van a szeretet? A törődés, a babusgatás, a szeretgetés, simogatás, csitítgatás, dajkálás? Meg is kérdeztem az egyik ilyen csoportban, és meg is kaptam a választ: „Nem ringathatom a gyereket a karjaimban, mert elkényeztetem." Belém fagyott a szó!

Örökös téma a szoptatás. Ez az egy dolog, amire valóban csak az anya képes. A legjobb dolog, amit egy anya adhat a gyerekének, az anyatej. Sajnos, nincs jó tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Azt veszem észre, hogy a kismamák az első krízisnél feladják, elveszik a babától a legnemesebb táplálékot. Hiába jön a jótanács: „Féléves korig nem kell semmi más! Tápláló, tele van az immunrendszert erősítő anyagokkal, a baba igényeihez igazodik. Olcsó és mindig kéznél van." Ezzel a témával kapcsolatban igazán sok, valóban jó írás olvasható a neten is. De nincs idő vagy kedv elolvasni. Egyszerűbb bekeverni a tápot, a gyerek kezébe nyomni a cumisüveget, addig is csendben van (?).

Otthon lenni egész nap a babával bizony egy idő után fárasztó. Kell egy kis kikapcsolódás az anyukának is. Ilyenkor jól jön(ne) az apuka segítsége, akinek ideális esetben segítenie kellene az anyukának. Ezt a véleményemet meg is osztottam az egyik közösségi oldal anyái közt. Hát, mit ne mondjak? Ezért is megkaptam a magamét:
„Már hogyan tudna a férjem az egyéves gyerekére vigyázni, amikor szegény egész nap dolgozik."
„Nem hagyhatom rá, mert nem tudja megetetni és elaltatni sem."
„Igen, meccset nézni szoktak együtt, de mesélni nem tud neki, ő nem szereti a meséket."
„Dehogy aludhat velünk egy szobában! Apa nem tudja kialudni magát, hogyan megy akkor dolgozni?"
„A kisgyerekem kéthónapos korától külön szobában alszik, most félévesen meg nem akar egyedül maradni, mit tegyek?"
És még sorolhatnám.

Persze azért vannak kivételek, jól tudom. Több apukát is ismerek, aki igazán társa a feleségének, és apja a gyerekeinek. Akár a kicsit kell fürdetni, vagy a nagyobbal kell matekozni. Tudják ők mi a dolguk, csak teret kell nekik hagyni. Bízni bennük, hogy meg tudják csinálni.

Jó dolog tanácsot kérni másoktól, de még jobb lenne, ha odafigyelnénk arra, melyek az igazán jó tanácsok. Ha megtanulnánk okosan szelektálni. És persze vannak teljesen felesleges kérdések is, amikre a válaszok nem általánosíthatók (mikor nyírhatom le a haját, mikor kezd el járni, mivel takarjam be stb.). Meg olyanok, amelyeket sokkal jobb lenne azonnal szakembertől, gyerekorvostól megkérdezni. (Mászás közben megütötte a szemét, feldagadt, megsérülhetett? Biceg az egyik lábára, vigyem orvoshoz?)

Anyák vagyunk, legdrágább kincsünk a gyermekünk – legyen egészen pici, vagy már egy nagyszájú kamasz. Kérdezzünk, beszélgessünk más anyákkal, de figyeljünk oda, kitől mit kérdezünk! Sok esetben pedig inkább hagyatkozzunk a megérzéseinkre, hiszen mi ismerjük legjobban a saját csemeténket.
Vagy nem...?