Szerelmeim – Szavak (2)

Madarász Ildikó  2011.8.3. 5:17

A szavak, csak szavak! Nem lehet jóllakni tőlük, nincs illatuk, nem tudok hozzájuk bújni éjszaka, ha nagy a magány.

A szavak csak szellemi síkon hatnak rám: miattuk fázhatok nyáron, egy szó miatt mehet el az étvágyam hetekre, egy mondat olvasása után süthet fényesebben a nap, egy levél érkezésével a világ változhat meg.
A szavak minden! Ég és föld. Hideg és meleg. Oldás vagy kötés.

Szerelmeim, avagy ahogy Ő szeretett:
Don Quijote és az ő levelei

Kiscicám!

Újbóli levelemnek különös apropója van. Feltettem magamban a kérdést, mi vagy nekem, mit jelentesz Te nekem?
Levezetem a teljes gondolatmenetem.
Alaphelyzet, hogy jól érzem magam Veled. (Ha normális lennék, ennél tovább nem is gondolkodtam volna!)
Mit jelent az, hogy jól érzem magam?
Hát olyan jó, puha érzés, meleg, bizsergető. Borzasztó gyengédség fog el, ha Rád nézek. Olyan törékenynek, szeretetre méltónak érezlek ilyenkor.
Ebből az van, hogy: én vagyok a bátor és erős, ellenben te vagy a gyenge, akit megvédek, még a csúnyább pillantásoktól is.
A bátor férfi és a gyengéd nő, látszólag ellent mondanak egymásnak, pedig hidd el, hogy nagyszerűen megvannak egymás mellett.
Aztán van még „valaki” bennem, az meg nagyjából egyetlen tevékenységre szorítkozik: Fogja a kezed, vagy simogatja a hajad, és egy szót sem szól, csak nézi a szemed.
Persze van egy „értetlen” is: Hogy nem lehet szeretni egy olyan srácot, mint én?
A „mohó”: Próbálkozz!
A „kisember”: Örülj, hogy vele lehetsz, ne követelőzz!
Az „okos, reménykedő”: Légy kitartó, majd később, talán, a Himaláját sem lehet egyből megmászni!
És még vannak egypáran!
Most arra gondolok, miért is hallgatok a sugdosókra, miért kell a dolgok mélyére ásni?
Nem lehet megelégedni azzal, hogy jó? Turkálni kell, amíg elő nem kerül valami rossz is? Nekem jó így és kész! Nem fogok mindig indoklásokon gondolkodni! Ha már nem lesz jó, akkor majd megint levelet írok, vagy kinyitom a szám.

Ó Ildi!

Borzasztóan jó érzés, hogy levélrengeteget írsz nekem.
Frankó tudni, hogy fontos vagyok Neked, hogy nap, mint nap gondolsz rám, sőt áldozni is hajlandó vagy rám, időt! Az emberek önzők, csak magukkal törődnek. Egyre kisebb jelentőséget kapnak az érzelmek. Ilyen háttérrel nehéz harmonikus kapcsolatot teremteni. Túl kevés a kapcsolatokra alkalmas ember.
Én találtam egy ilyet. Fel tudom mérni, milyen kincsre találtam, és azt hiszem meg is tudom becsülni.
Olyan nívóra került már a dolog, hogy féltem ezt a kapcsolatot. Ettől a kapcsolattól már így is sokat kaptam. Úgy érzem gazdagabb, árnyaltabb az érzelmi világom, mióta ismerlek. Előtted nem voltak bonyolult dolgok. Túl egyszerű volt minden, akkor, ott, jó volt, mert nem tudtam, hogy máként is lehet.
Látod ott voltam Veled egy üres lakásban. Beszélgettünk, tévéztünk, nevettünk, egy szóval olyan meghitt volt minden, mint egy jól sikerült karácsonyi regény. Néhányszor, mintegy gerillaakcióként, néhány másodpercre hozzáérhettem a kezedhez. Nem tagadhatom, hogy szerettem volna a másodperceket a végtelenségig nyújtani. Melletted olyan vagyok, mint egy tizenöt éves kamasz, aki az első szerelmét éli. Azt kérdezted, hogy voltam-e egyáltalán szerelemes? Nos, egyre inkább hajlok arra a megállapításra, hogy nem! Most vagyok szerelemes. Sajnos nincs rá mértékegység, bár nem is fontos, egyszerűen: fülig. Azt mondtam egyszer Neked, hogy félek Tőled, hogy félek hozzád érni. Nem Tőled félek, magamtól! Olyan sokat jelent nekem, ha megfoghatom a kezed, de nem szeretném, ha Neked ez kényelmetlen lenne, ha terhes lenne. Alaptétel nálam, hogy semmikor, semmilyen mértékben ne bántsalak meg.
Nem hiszed el, de a pulóveremre is másként néztem, mikor levetted, miután már felmelegedtél: ő átölelhetett!
Gyűjtöm az információkat, apró adalékokat, amiket felém sugárzol. Tanullak. Most persze viccelek. Az ösztöneimre bízom magam, mint már annyiszor. Most is jól működnek, de tudatosan, hideg fejjel le vannak állítva. Megvárom, mikor kiérdemellek!

Tisztelt és Szeretett Kisasszony!

Érdekes volt az a virágnyelv, amelyet már olyan gyakorlottan beszélünk már idestova hónapok óta. Bevallom, nagyon jó dolog érezni a ragaszkodását irányomban. Sajnos eredeti elképzeléséhez is rettenthetetlenül ragaszkodik, miszerint kapcsolatunk maradjon meg a barátság keretein belül.
Megemlíteném csupán, hogy barangolásaim közben eljutottam, a Himalájának nevezett hegység déli lejtőire is. Itt történt meg az a kis incidens, ami a saját és társaim életét is veszélybe sodorta. Egyik Önnek írt szenvedélyes levelemmel végezvén, meggondolatlanul hangosan kezdtem el felolvasni. Nem kell sokat mondanom: a harmadik mondatnál megolvadt az óriás hegy jégsapkája. Mivel mindezt én nem észlelém, a negyedik mondatba is belekezdtem. Hát, uram-atyám! Ettől már a kövek is megindulának és felénk gurulván, menekülésre késztettek bennünket. De nem ám olyan kis apró kövek, hanem hatalmas sziklák, amelyeket a mindenható is fáradságos munkával alkotott meg.
Megegyezésünk értelmében nem lépem át a határokat! Leszek barát!
De ha netalántán határsértésre kerülne sor, jeges vizes józanításra kerül majd sor. (Szemöldök ránc és ejnye-bejnye...)
Nos, én majd néha-néha tudatosan fogok határnézőbe menni. Csupán csak körülnézni: ugyan mekkora is az én országom, nem nőtt-e egy kevéskét, létezik-e még a határ? Különben határőri mivoltában még úgy igazából nem ismerem Önt.
Az a véleményem, hogy nagy feladatot vett a nyakába. Éjjel-nappal figyelni, vigyázni és éberen őrködni? Én bízom benne, hogy értésemre fogja tudni adni, ha a határok megszűnnek, és én határtalanul szerethetem Önt!

Siófok, 1988.

Hozzászólások

@

Küldés