Ne kritizáljuk!

Kovács Márta  2013.1.21. 5:15

A gyermeknek inkább példaképre, mintsem kritikusra van szüksége.

Visszagondolván gyermek és ifjú (ifjabb) koromra, nekem is voltak példaképeim. Mindig jelen voltak az életemben olyan emberek, akikre valamilyen okból felnézhettem.

Az első a sorban, akire emlékszem, a nagyanyám volt. Csodáltam és szívből szerettem. Mindig leste a kívánságaimat és ellátott finomabbnál finomabb sütikkel. Tőle tanultam el a sütemények készítésének fortélyait, bizony sok-sok finomság van, amit a mai napig az ő receptje szerint készítek, és a világért sem változtatnék rajta.
Aztán persze jöttek mások is az élet más területeiről.
Voltak tanárok, akikért rajongtam, akikre fel tudtam nézni, mert tanításukkal együtt átadtak valami hihetetlen nagy szeretetet az adott tantárgy iránt.
Voltak ismert emberek is, sportolók, akiket példaképemnek tekintettem. Emlékszem egy híres műkorcsolyázó párosra, akik miatt megtanultam korizni, és arról álmodoztam, hogy egyszer híres korcsolyázó leszek.
És persze ott voltak az akkori tinisztárok, akiket pont úgy bálványoztunk, mint a mai fiatalok a mostani sztárokat.

Ma már ezen a téren is, akárcsak az élet más területein, megváltozott minden. Érzésem szerint túl nagy a kínálat a példaképek terén és nehéz választani.

Egy gyereknek az első példaképe a szűkebb családból kell, hogy legyen. Egy kislánynak jó, ha az anyukája, és egy kisfiúnak pedig az apukája az első ember, akire felnézhet, akitől tanulhat. Persze ehhez a szülőnek is megfelelő példát kell mutatnia. Ez az időszak nagyon rövid ideig tart, érdemes minden percét kihasználni, és ha néha nehéz is, de igyekezni jó példával szolgálni a csemeténknek. Előbb vagy utóbb a szülők helyét úgyis átveszik a sztárok esetleg celebek, akik nem mindig a legjobb példával szolgának. Ezeket a „hírességeket“ többnyire csak utánozni lehet, de hosszútávon nagyon ritkán lehet rájuk felnézni.

Sajnos sokszor esünk abba a hibába, hogy jó példa helyett inkább kritizáljuk gyermekünket, biztatás, dicséret helyett csak a hibáit vesszük észre és tesszük folyton szóvá. Főleg kamaszkorban érzékenyek erre a gyerkőcök. Ilyenkor keresik a helyüket, gyakran hoznak rossz, elhamarkodott döntéseket és persze nem hallgatnak ránk.
Legalábbis látszólag.
Tapasztalataim szerint mindegyiküknek szüksége van útmutatásra, valakire, akinek a gondolkodásával, cselekvéseivel bizonyos mértékben azonosulni tudnak.
Szerencsésnek tartom például a saját kamasz lányomat, akinek az edzője a példaképe, és nem csak a sport területén. Általa sajátította el azon képességét, hogy kitartóan halad a kitűzött célja felé és nem adja fel, ha esetleg kudarcba ütközik. Megtanította őt küzdeni, harcolni az igazáért (szó szerint is), és nem utolsó sorban pozitívan gondolkodni. Sőt, néha azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokat már én tanulok a lányomtól.

Nem hiszem, hogy bárkit is helyes lenne mindenben példaképnek tekinteni. Önmagunk személyiségének megalapozásához és fejlesztéséhez célravezetőbbnek tartom, ha saját, belső értékeinkre és adottságainkra támaszkodva vágunk neki a nagybetűs Életnek.

Hozzászólások

@

Küldés