Szőnyeg alá?


Halász Kata  2009.9.14. 8:56

Szakítottam a csajommal. Vége. Ahogy kiböktem ezt a rövid, egyszerű, de legkeserűbb szót éreztem, végiggördült egy aprócska verejtékcsepp a halántékomon.

Tökre be voltam rezelve.
– De, de… De miért? – tette fel ő az ilyenkor szokásos kérdést.
– Nem lesz ez így jó, már nem működik, sajnálom.
– Van valakid? – tette fel a kérdést, amit ilyenkor másodjára szoktak.

***

– Mióta tart és ki az? (Hármas számú kézenfekvő kérdés.)
– Nem ismered! – szólt a sablonos válasz.
– A csaj a nyárról, ugye?

***

– Azóta tart? De hát annak már vagy…
– Három hónapja.
– Hogy lehet az, hogy semmit nem vettem észre?! – és ezzel nekem támadt, én karjaimmal védtem arcomat az ütésektől, meg sem próbáltam őt lefogni, direkt hagytam, hogy mint egy kisfiút, aki rossz fát tett a tűzre, elverjenek. Mintha az ütések, amelyek koordinálatlan összevisszaságba csaptak át lecsíptek volna egy kis darabkát bűnöm súlyából. Ő már idegesítően sokáig nem hagyta abba az ütlegelést, már-már aggasztóan kitartó volt, el is kezdtem gondolkodni azon, hogy vajon nem kellett-e volna már eljönnie a zokogós résznek. Végül kénytelen voltam lefogni. Ezután már jöhetett a zokogás, ami a felismerhetetlenségig torzította arcát. Ronda volt, mint a fene.

– Te szemét! Hogy tehetted ezt? Hogy árulhattál el így engem…?! MINKET?! Ennyi idő után ezt érdemlem? Hogy félrelépsz egy ilyen utolsó kis nullával? Hogy néz ki? Szőke, mi? Kicsoda ez a csaj neked? Elhagysz engem egy három hónapja tartó szexelgetés miatt?

– Tudod jól, hogy nem ez az oka, egyszerűen már nem működött, tönkrement a kapcsolatunk!
– Nem. Nem! NEM! Kérlek! Nem hagyhatsz el! Nem dobhatod el a kapcsolatunkat egy ilyen kis botlás miatt! Kérlek! Szeretlek! Nem szakíthatsz velem! Ugye, ugye, nem szakítasz most velem?
– De igen. Ne haragudj!
– És akkor most mi lesz velem? Én nem tudok élni nélküled!
És ismét itt vagyunk: ő és a furcsa hangulatváltozásai. Ahogy az agresszív dühkitörés könyörgéssé változik, majd érzelmes vallomássá. És aztán újra dühös ordítozássá: – Akkor viszont takarodj a lakásomból! Ki innen!

Ahogy a férfi kilépett a lakásból, ahogy kattant a zár, a nőnek elkezdtek ömleni a könnyei. Hangtalanul zokogott.
– Ez képtelenség – mondta az előszobafalnak. – De mikor? Hogyan? Nem veszíthetem el! Semmit nem sejtettem az egészből! Semmit! Hogy lehet az? Nem érdekel! Vissza fogom szerezni! Az képtelenség, hogy én… nélküle! De hát szeretem! Nem! Nem hiszem el! – és ekkor kirobbant belőle a fájdalmas zokogás. Sírt, mintha soha nem akarnának elapadni a könnyei.

Mindeközben a férfi:
– Ahogy kiléptem az ajtón egyetlen dolog járt a fejemben: Istenem, de jó, hogy megszabadultam ettől a hisztis némbertől!


Vajon mi a konklúziója ennek a történetnek? Nem szabad hisztisnek lenni? A környezetemben nagyon sok nő harcol az „érzékeny” önmagával, hogy meg tudja tartani a férfit. Azt gondolják, hogy az a sikeres kapcsolat kulcsa, ha lazák, vidámak, mosolygósak. Pontosítok: ha annak mutatják magukat. Ilyenkor bennem azonnal felmerül a kérdés: miért is kell foggal-körömmel ragaszkodni egy olyan kapcsolathoz, ahol csak a pozitív oldal a megengedett? Ki tehet arról, hogy rengeteg nő önmagát becsapva reménykedik abban, hogy az aktuális kedves nem hagyja el soha? Vajon a férfiak követelik meg ezt, vagy a nők erőltetik az álarcot?

Feldmár András is megírta: az a jó kapcsolat, amiben a felek szabadabbnak érzik magukat a másikkal, mint egyedül. Nem csak arról a szabadságról beszél, hogy a férfinak nem kell engedélyt kérnie, ha le akar ugrani a haverokkal sörözni, hanem a személyiség szabadságáról. Amikor a szerelmem ismeri minden kis hibámat, és ezekkel együtt szeret. Nem csak a kék szememet szereti, vagy a kerek popsimat, hanem azt is, hogy morcos vagyok, ha nincs bevetve az ágy vagy lehajtva a vécédeszka. Abban a pillanatban, hogy a személyiségem bizonyos jellemzőit erőszakosan elfojtom, nem történik más, mint behódolok a másiknak, alárendelem magam annak, aki azt mondja, hogy szeret engem. Fontosabb egy ilyen kapcsolat, mint az, hogy szabadjára engedhessük önmagunkat? Ennyire kapcsolatfüggők lennénk?

A nő találkozik egy szimpatikus emberrel, elkezdenek randizgatni, majd lassan egy pár lesznek. A nő tele van görcsökkel, mert az anyja nyúzza, hogy menjen férjhez, a barátnői egy része már gyereket vár (és nem az elsőt!). Meg különben is: itt az ideje, hogy végre neki is bekössék a fejét, mert ez már így nem mehet tovább, és a facebookon is olyan jól mutatna az, hogy házas, fel lehetne tölteni az esküvői képeket stb. Innentől kezdve a nő azon ügyködik, hogy kapcsolatuk az anyakönyvvezető és Isten előtt is hivatalos legyen. Ahelyett, hogy az ebbe fektetett energiát inkább magára a kapcsolatra és az abban résztvevő másik félre fordítaná, társadalmi elvárásoknak akar megfelelni. Aztán pedig a fent látható módon csodálkozik, hogy (számára) hirtelen lelép a férfi.

Még mielőtt súlyos kövek repkednének a fejem felé, el kell mondanom, hogy egy kapcsolat végének ezernyi oka lehet természetesen. Az előbb említett csak egy példa. Egy elég gyakori példa. Visszatérve az első kérdésre: mi a konklúziója mindennek? Számomra az az elcsépeltnek tűnő gondolat, amit nem lehet elégszer elmondani, hogy ha nem tiszteljük saját magunkat, nem sok jót várhatunk a többi embertől. Ha nem vagyunk kibékülve a személyiségünkkel, hogyan is kérhetünk bárkit is arra, hogy szeressen? Ha nehezen viseljük el saját magunkat, miért gondoljuk, hogy ez másnak egyszerű lenne? Ahogy a természetünk, a szokásaink sem egyik napról a másikra alakulnak ki, megváltozni sem tudunk olyan könnyen, mint gondolnánk. A „mostantól nem leszek hisztis/nyafogós/féltékeny” kijelentések után csak egy álarcot húzunk. A problémák, a feszültség forrása attól még ugyanúgy létezik – azzal, hogy nem nézünk oda, vagy homokba dugjuk a fejünket semmi nem fog megváltozni, csak besöpörjük a szőnyeg alá a gondokat. Ennek pedig az az eredménye, hogy egyre csak halmozódik a negatív energia, hogy aztán százszoros erővel kirobbanjon.

Senki kedvéért nem kell tehát megváltozni. Motiválhat a másik ember, de ehhez saját elhatározás kell. Olyanná kell formálódni, hogy egymagunk is talpon tudjunk maradni, hogy ne kelljen senki, akire támaszkodhatunk. A kapcsolatnak nem ez a lényege, hanem az, hogy ketten jobbak és többek vagyunk, mint egyedül. A kapcsolatban nem két fél ember van, hanem két egész, tele önálló gondolattal, tervekkel. Ha ennek a két embernek a kapcsolata mégsem működik jól, akkor tovább kell menni, és nem kell mindenáron erőltetni, hogy szétforgácsolja a feleket.

Ha teljes személyiségek vagyunk és tiszteljük magunkat, nem kell sokáig várni és megérkezik a megfelelő ember.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Penge vagy hal?

Madarász Ildikó

Te melyik vagy? Penge vagy hal?

2009.9.30.   


Kulturált szakítás

Fodor Tekla

Minden kapcsolat eleje rózsaszín, csodás és tökéletes.

2009.9.30.  1   


Határok nélkül

Varga Gréta

„Minden újabb lehetőséggel esélyt kapunk, hogy előre lépjünk a tervünkben.” (Neale Donald Walsch)

2009.9.30.   


Túl gyors iram

Nagy Erika

Sok mindent képes vagyok elviselni, de egyre gyakrabban kikészülök akkor, mikor azt a szót hallom, hogy álompár.

2009.9.29.   


Ideiglenes szakítás

Kabók Zita

Azt mondják, az ideiglenes szakítás ráébreszti az embert, hogy mit is veszített el, egyben lehetőséget ad arra, hogy újraértékelje az életét.

2009.9.28.   


Megint vége

Halász Kata

Végre elhatározásra jutottam. Megmondom neki, hogy vége. Végleg. Annyi tépelődés után. Annyi elvesztegetett hónap után.

2009.9.25.   

A rovat további cikkei

Vergődés

Póda Erzsébet

Évike kezdő kamaszkorától romantikus volt. Minden este alvás előtt elképzelte, ahogy a jóképű herceg érte jön, és magával viszi.

2009.9.21.   


Igen-nem

Jády Mónika

Egy kapcsolat vége egy nő és egy férfi szemszögéből.

2009.9.19.   


Szakítsunk! Szakítsunk?

Orbán Viktória

Egyik nap, mikor a munkaügyi hivatalban ültem, fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amely két nő és egy férfi között zajlott.

2009.9.18.   


Se veled...

Dráfi Emese

Töredelmesen bevallom, tényleg nem tudunk szakítani. Vagy inkább nem akarunk?

2009.9.16.   


Szakíts, ha bírsz!

Robert H.Raven

Férfikollégánk várva-várt gondolatai a hónap témájában...

2009.9.12.  10   


Szakításra képtelenül

Domán Jázmin

Két ember közti elmélyült, közeli kapcsolat egy olyan fonál, ami előtt képesek vagyunk órákig állni...

2009.9.10.  2