Védtelenül és vigasztalanul

Száz Ildikó  2013.3.25. 5:42

Így telt el számomra a várandósság kilenc hónapja...

„Háááát...” – állt meg felettem fejcsóválva a genetikus. – „Harmincéves korban, egy veszélyeztetett terhességgel a háta mögött, ilyen borzasztó AFP teszteredményekkel (magzati rendellenességet előrejelző úgynevezett AFP-vizsgálat, amelyre a terhesség 16. hetében kerül sor – a szerző magyarázata)... Nem tudom, nem tudom. El kellene gondolkodnia arról, hogy egyáltalán vállalja-e a terhességét” – vélte a szakember.

A szemem elkerekedett a csodálkozástól. Nem értettem, nem akartam érteni az utalást. Akkoriban már láttam ultrahangon a pici szív dobogását, éreztem a magzat „bugyborékoló” mocorgását, és tudtam, hogy bármilyen gyerekkel ajándékozza meg családunkat a teremtő, annak jó helye lesz nálunk, tisztességgel felneveljük.

„– Nem tudja miről beszél! A sérült, nyitott gerinccel született gyereket egész életre kapja, annak minden fájdalmával együtt. Gondolja meg!“ – nézett bele genetikai kórlapomba az orvos.

A legtöbb édesanya számára valóban szép, várakozással teli a várandósság ideje, az enyém minden volt, csak nem az. Kilenc havi házi őrizetre ítélve, imádsággal teltek a napok. Az akkor ötéves fiammal házakat vágtunk ki dobozokból a katonáknak, és ő szépen, lassan megtanult olvasni. A nagyszülők vigyáztak rá, a nagynénik és nagybácsik hordták óvodába, az édesapja kerékpáros kirándulásokra vitte, hogy elviselhetőbbé tegyék számára a közös várakozást a hugicára.

A kétnapos szülés, újszülöttem agyának bevérzése további, többhetes kórházi tartózkodást igényelt. Kisbabámat hetekig nem tették mellém a szobára, meg sem szabadott érintenem. Kilenc napon át mondtam a rózsafüzért, hallgattam Chopin és Vivaldi biztató muzsikáját. Az újszülött-osztály főorvosa csak annyit mondott, hogy imádkozzak. Három borzasztó hét telt el a szülés óta, amikor a CT-vizsgálat során kiderült, hogy felszívódott a vér az agyból, ha minden jól megy, normál fejlődésnek indul a baba. De csak két-három év múlva derül ki valójában, hogy minden téren rendesen fejlődik-e a lányom.

A végeredmény önmagáért beszél. Cserfes, ügyesen zongorázó, értelmes gyereklány lett belőle, tizenkét évesen matematika versenyekre jár, olyan nyelvi eszköztárral rendelkezik, mint a néhány évvel idősebb barátai. A jól végződő történet ellenére is állítom, ha értelmileg korlátozott vagy testileg sérült lett volna bármelyik gyerekem, akkor is hasonlóképpen döntöttem volna. Annyi intézeti élményben volt részem újságíróként, olyan sok szeretetet kaptam a sérült gyerekeikkel közösen üdülő családok nyári táborában, hogy nem utasítottam volna vissza ezt a fajta kihívást sem.

Elfogadjuk egymást a hibáinkkal, a reggeli morcosságokkal, a kamaszos beszólásokkal és rossz szokásainkkal együtt. Otthon pakoljuk ki a szennyest, a mindennapi sérüléseinkből közösen gyógyulunk a konyhaasztalon gőzölgő tea mellett. Nem dobjuk át a küszöbön a beteget, a megfáradtat és kiégettet, mert erről (is) szól a család.


Illusztrációs fotó: Domján Andrea, internet

Hozzászólások

@

Küldés