Akarom? Nem akarom?

Kozma Eszter 2014.1.24. 3:32

A mai fiatalok, még ha kapcsolatra is adják a fejüket, tartózkodnak a házasság intézményétől.

A kérdésre, hogy milyen is ismerkedni a 21. században, szinte mindannyiunkból reflex-szerűen jön a válasz: „Nagyon nehéz.” Majd hozzátesszük: „A számítógépek, az internet eltávolítja egymástól az embereket, mindenki félénkebb és bizalmatlanabb lett.”

Valóban, az emberek félénkebbek és bizalmatlanabbak, pedig a média és az internet az, ami, ha jól használjuk, könnyíthet a dolgunkon. Az internetes társkeresés sokszor sikertörténettel végződik, de persze a megbízhatósága valóban kisebb. Az egyik zenecsatornán két fiatalember épp arról szerkesztett műsort, hány ember készít kamuprofilt, hol ilyen, hol olyan okokból. Az igazán nagy hátrány viszont az, hogy noha lehet a saját környezetünkre fókuszálva keresni, sokszor távkapcsolatok alakulnak ki. Esetleg olyan virtuális kapcsolatok, melyek résztvevői évek alatt sem jutnak el a személyes találkozóig. Ennek okai számtalanok és nem feltétlenül rosszindulatból születettek, de eredményei csak rosszat ígérnek, hiszen a természetes emberi kapcsolatoktól oly távol állnak.

A netes társkeresők új generációja jelent meg nemrég. Több barátom is álmélkodva vette észre a facebookon a netes „szeretőkereső” hirdetését. Szavakat sem találok erre! Ha már ennyire hétköznapi dolog a párunk megcsalása, ne könnyítse meg senki a dolgot! Tehát az internet valóban a segítségünkre van az ismerkedésben, de a szándék itt egyértelműen rossz. Akkor most hogy is van ez? Miért vagyunk félénkek? Mert pontosan tudjuk, hogy lassan minden második házasság végződik válással, hogy a partnerünknek tálcán kínálják a másik nőt vagy férfit, hogy ami régi, azt dobjuk ki, ahelyett hogy megjavítanánk.

Látván a szüleink, ismerőseink házasságait, melyek többsége válással végződik, teljesen érthető, hogy a mai fiatalok, még ha kapcsolatra is adják a fejüket, tartózkodnak a házasság intézményétől. A rövid és a hosszú távú visszautasítástól való félelem okozza a kapcsolatok kialakításától való rettegést, és persze még valami: nőként azt veszem észre, hogy a férfiak többsége nagyon sokáig nem akar belevágni komoly kapcsolatokba.

A divattá vált egyéjszakás kalandok, esetleg rövidebb ideig fenntartott, csak a szexen alapuló kapcsolatok általában eleinte bizony egy nő számára sem hangzanak rosszul. De hosszú távon nem tarthatók, akármennyire is túl vagyunk a szexuális forradalmon. A nők többsége számára az intim együttlét, ahogy a szó is tökéletesen kifejezi, közeli viszonyt, komolyabb érzelmeket feltételez. Két példám is van ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy milyen lányoknak is köszönhetjük az efféle bánásmódot. Viszonylag sokat járunk bulizni a barátaimmal, de az úgynevezett húspiacokat már messze elkerüljük. Ennek ellenére a törzshelyünkön, ami még mindig viszonylag kulturált helynek mondható, láttam olyan lányt, aki a napjainkban divatos „fenék péniszhez dörgölős” táncot magasabb vagy inkább mélyebb szintekre emelte. Gyakorlatilag, ha a srác kigombolta volna a nadrágját egy szexuális aktus zajlott volna le a szemünk előtt.

A másik példám ennél kellemesebb: egy érzékeny és kedves barátom sztorija, aki rendes kapcsolatra vágyik. A partnernője viszont, mivel első alkalommal lefeküdtek egymással, megijedt, hogy lassítani kéne az érzelmekkel, és taktikázásba fogott. Felajánlotta, hogy járjanak össze csak „ez ügyben”, de a fiú visszautasította, mondván, ő nem árucikk. Biztos vagyok benne, hogy a lány a szépen, lassan, titokban összejárós kapcsolat során kialakult érzések izgalmára vágyott. Abban is biztos vagyok, hogy akár egy-két héten belül komolyabbra fordulhatott volna a dolog közöttük.

Számtalan példám van még, de azt gondolom, mindenki látja a környezetében ezeket a problémákat. A férfiak kiismerhetetlenné váltak. A nőknek egy kis figyelemért is „pitizniük” kell. Aztán csak taktikázunk – valódi kapcsolat pedig sehol a láthatáron.

(Természetesen tisztelet a kivételnek, fiúk.)