Nem vagyunk egyformák!

Sábitz Katalin  2006.10.6. 18:29

Ezúttal fiatal kolléganőnk írt bevezető cikket a Hónap témájáról, a toleranciáról.

Nagy tömeg volt a buszon. Az egyik lány Zámbó Jimmy-t hallgatott. A fülhallgató ellenére mi, a körülötte állók is felismertük a zenét…

Volt ott néhány srác, akik egész úton őt nevették, pusztán zenei ízlése miatt. A lány érezte ezt, elvörösödött, de nem szólt semmit. Azt hiszem, nem akart hallani sem. Sőt, talán ott lenni sem akart.

Hiába a sokaság, olykor nagy tömegben is magányos az ember. Olykor nem csak magányos, hanem kívülálló, megbélyegzett, kitaszított. Pedig mit ér önmagában az egyén, ha nincs akivel megossza azt, ami benne van, azt, ami ő maga?

Azt hiszem, a baj nem itt kezdődik. Mert általában el sem jutunk addig, hogy megismerjük, felfedezzük embertársunk igazi énjét, értékeit. Leragadunk annál, amit látunk. A kirekesztés okai ugyanis sokszor a külsőnkön lévő kisebb-nagyobb eltérések, amik miatt nem különlegesnek, hanem hátrányosnak érezzük magunkat. De elég ehhez egy divatjamúlt ruhadarab, egy enyhén torzult arcvonás, egy frizurából kicsúszó hajtincs… És akkor még nem is beszéltünk a bőrszínről, a vallási és kulturális különbözőségekről, eltérő szokásokról, beszédhibáról, testi vagy szellemi fogyatékosságról, betegségről, és olyan egyéb adottságokról, amikről nem tehetünk, ám a környezetünk hozzáállása, reakciói miatt keresztként hordozunk.

Az ember társas lény, menekül a magányból. De van, amikor jobb a saját, belső világunkba visszavonulni, majd újra erőt és bátorságot meríteni ahhoz, hogy kimerészkedjünk a valóságba. Mivel szükségünk van egymásra, tiszteletben kell tartanunk, hogy különbözőek vagyunk. Az alkalmazkodás leckéjét mindannyiunknak el kell sajátítanunk, és kölcsönösen kell gyakorolnunk!

Pál apostol azt mondja az efezusiakhoz írt levelében: „Szenvedjétek el egymást szeretetben!” Meg kell tanulnunk elviselni egymás másságát. De fontos leszögezni azt, hogy a másik elfogadása nem megalkuvást jelent, hanem egymáshoz-csiszolódást.

Ha nem tanuljuk meg elfogadni azt, hogy vannak köztünk olyanok, akik gyengébbek vagy erősebbek bizonyos dolgokban, és nem engedjük közel őket magunkhoz, akkor sok örömet, sok tapasztalatot, sok barátot mulasztunk el. Elmulasztjuk az élet nekünk szánt ajándékait.

Azok a fiúk a buszon még csak meg sem próbálták elviselni a másik különbözőségét, ráadásul kigúnyolták érte. Pedig szánalmas, ha valakinek a „humora” kimerül mások megszégyenítésében. És ezt nekünk tolerálni kellene…?

Hozzászólások

@

Küldés